Online koncert keretében hallhatjuk Dvořák és Mozart műveit a Concerto Budapest művészeinek előadásában december 12-én. Kovács Jánost a darabokhoz és az együtteshez fűződő viszonya mellett arról kérdeztünk, hogy karmesterként milyen kihívásokkal találkozott a jelenlegi járványhelyzetben, illetve hogy az online tér mennyiben pótolhatja az élő hangversenyeket.
– Tavasszal egy interjúban arról beszélt, hogy a rendezvénytilalom miatt felszabadult idejében intenzíven szobabiciklizik, közben pedig partitúrákat tanulmányoz. Mennyiben változott azóta a napirendje?
– Szerencsés vagyok, mert dolgozhattam többek között Vajda János új, Molière-ről szóló operájának bemutatóján, ami október végén volt. Ezt később rögzítettünk is, illetve voltak egyéb zenekari próbák, amikből végül nem lett koncert, de addig is elfoglaltságot jelentettek. A helyzet egyébként nem sokat változott, darabokra készülök, próbálok egészséges maradni, és várom a most szombati előadást, mert lényegében ez lesz az első olyan szimfonikus koncert, amit közönség nélkül, élő online adásban vezénylek.
– Hogyan a zajlottak az említett opera próbái? Mennyire zavaró például a maszkviselés?
– Ez valóban egy érdekes dolog, mert úgy tűnik, hogy nagyon is fontos az arcjáték, legalább is a próbák során. Vajda János művét úgy vettük fel, hogy a zenészek kellő távolságban ültek egymástól, ráadásul plexivel elválasztva, az énekesek pedig a hátam mögött álltak. Többször előfordult a felvétel alatt, hogy a zenekarnak háttal levettem a maszkot, és énekes kollégáimmal együtt tátogtam a szöveget, mert így láttam biztosítva, hogy ugyanakkor gondolunk ugyanarra. Volt egyébként egy másik ilyen alkalom is, a Nemzeti Filharmonikusokkal, amikor a kollégák jelezték, hogy fontos lenne számukra, hogy lássák az egyébként nem túl szépséges fizimiskámat. Kimutatták egyébként, hogy a víruson átestem, azóta pedig már több alkalommal produkáltam negatív tesztet. Legutóbb akkor, mielőtt elkezdtük a munkát a Concertóval.
– Mondhatjuk, hogy haza megy, ha a Concerto Budapestről van szó?
– Bizonyos értelemben igen, mert bár nem találkozunk sűrűn, a közös munka mindig pozitív élmény volt. Most hirtelen a 2019. júliusi koncert jut eszebe, amit a Pesti Vármegyeháza udvarán adtunk, akkor is volt Mozart a műsoron. Kiváló együttes, és úgy gondolom, hogy több szintet léptek amióta Keller András dolgozik velük.
– Mozart mellett Dvořákot hall majd a közönség. Mennyiben változott a műsor az eredetihez képest?
– Nos, eredetileg Beethoven Kilencedikjét adtuk volna elő, de a kialakult helyzet miatt a kórus szerepeltetését szinte azonnal el kellett vetni. A második ötlet Bruckner IV. szimfóniája volt, de nemrég Keller Andrással közösen úgy döntöttünk, hogy a létszám miatt ebben is sok a kockázat. Így jutottunk el Dvořák d-moll szerenádjáig, amivel 30-35 éve találkoztam először, amikor Berkes Kálmán Budapesti Fúvósegyüttesével adtuk elő. A másik darab Mozart Gran partitája, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak, hiszen be kell vallanom, hogy most találkozom vele először.
– Tart attól, hogy közönség nélkül elveszik valami az előadás elevenségéből?
– Ha őszinte akarok lenni, akkor a közönség szempontjából nem mindig vagyok megelégedve a budapesti koncerttermek akusztikájával, most viszont megvan az internetezők lehetősége, hogy azonos hangzásminőséget kapjanak. Ez kifejezetten jó dolog, és elsősorban a hangmérnökök munkáját dicséri. Ami a zenekart illeti, érezzük a közönség hiányát, hiszen még a csend is más, de ettől nem engedhetjük, hogy steril legyen az előadás. A karmesternek megvannak azok a fogódzói a kottában, én „kedvenc helyeknek” hívom őket, amik hozzásegítik, hogy megtalálja a művek lényegéhez vezető legjobb utat. Fontosnak tartom, hogy ebben a helyzetben, ha online keretek között is, de nem maradunk klasszikus zene nélkül.