A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozatának legutóbbi vendége három látványtervező, Antal Csaba, Balázs Juli és Balla Ildikó volt. Az apropót a Látványtér kiállítás adta, de a tárlat mellett a szakma jelenlegi és jövőbeli helyzetéről, lehetőségeiről és változásairól is esett szó.
Nemrég ért véget a járványhelyzet miatt idén online megrendezett Látványtér, a MALÁT (Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészet Társasága) képző-, ipar- és színházművészeti jelentőségű tárlata, amelyen a pályakezdő és jelentős tapasztalattal rendelkező díszlet-, jelmez- és bábtervezők színházi és televíziós, hazai és külföldi munkáikkal mutatkoztak be, míg a Prágai Quadriennálén díjazott Végtelen dűne installáció versenyen kívül volt látható.
A Látványteret idén tizedik alkalommal rendezték meg. Balla Ildikó, aki a kiállítás kurátora, elmondta, a tárlat célja kettős. Egyrészt az, hogy a tervezők láttassák magukat, a nézők megismerjék azt is, hogyan jön létre a díszlet, jelmez, másrészt pedig a szakmai összetartás elősegítése. Az, hogy a tervezők is megismerjék egymás alkotásait, és egy inspiratív közeg jöjjön létre. Antal Csaba azt is hozzátette, hogy azt tapasztalja, a tárlat és az ott látható munkák egyre kiforrottabbak, ami stimulálja az alkotókat, és a Látványtér involválja a minőség javulását.
A kiállítás megnyitóján Forgách András úgy fogalmazott, egy díszlet akkor jó, ha van benne egy hatalmas ötlet. A vendégek alapvetően egyetértettek a kijelentéssel, Antal Csaba azonban kiegészítette azzal, hogy szükség van egy összefogó filozófiai gondolatra is, ami végigmegy az előadáson. „Engem az érdekel, hogy a díszlet mennyire tud problémákat megfogalmazni, vagy azt, ami körülvesz a világban” – avatott be gondolkodásmódjába. A szcenográfia, magyarázta a díszlettervező, azt jelenti, színpadi írás, azaz egy olyan különleges „írásművet” hoznak létre, amelynek vizuális jeleit a néző a saját tapasztalatait felhasználva tudja olvasni, és a személyes tapasztalatok sokfélesége miatt lehet a látványnak annyiféle olvasata. Antal Csaba szerint kell a nagy ötlet, de az önmagában kevés, mögötte levő tartalom híján az ötlet nem kel életre. Balázs Juli szerint azonban olyan is van, hogy az ötlet nem első látásra kódolható, hanem a darab során bomlik ki. Az ötlet azonban nem mindig pénzigényes. Antal Csaba szerint egy tervező nagy költségvetésből és nulla forinthoz közeli összegből is egyaránt tud teremteni.
Nem csupán a Látványtér, de a nemrégiben megjelent Díszlet – jelmez / Magyar szcenográfia 2007–2017 című kötet kapcsán is esett szó arról, hogyan tudja egy alkotó kiválogatni a legértékesebbnek tartott munkáit. Antal Csaba úgy fogalmazott, „az ember összenő a munkákkal”, és bár nincs benne rangsorállító habitus, de attól függhet, hogy milyen súlya van egy darabnak, és lehet a szerzőhöz vagy a rendezőhöz fűződő primátusa. Balázs Juli egy gyakorlati szempontot is kiemelt: a fotót mint médiumot. A képnek meg kell mutatni, hogy a látvány milyen gondolat mentén jött, meg kell ragadnia az előadást. Ez egy tervező számára jóval könnyebb feladat, tette hozzá Balla Ildikó, hiszen ők szakmájukból adódóan tudják olvasni a terveket. „Ha nem is látjuk az előadást, de látjuk a gondolkodásmenetet, az újszerűséget, az ötletet” – fogalmazott.
A kurátor azt is elmondta, az elmúlt tíz Látványtér kiállításainak az anyaga izgalmasan rajzolja ki a magyar szcenográfia útját, az egyes tervezők munkásságát, de inkább a világ és a személyiség változása rajzolódhat ki ebből, nem pedig bármiféle trendek hatása vagy egyfajta nemzeti jelleg. Ezért is lenne hasznos és tanulságos egy összefoglaló nagy tárlat, válogatás ebből a hatalmas anyagból, de a szakma számára a legnagyobb előrelépést egy saját intézmény, egy infrastruktúrával ellátott önálló központ jelentené, ahol helyet kaphatnának az olyan különleges alkotások, mint a Prágai Quadriennálén 2019-ben az Országok és régiók szekcióban a fődíjat elnyert Végtelen dűne című installáció.
Balázs Juli, Kálmán Eszter és Nagy Fruzsina díszlet- és jelmeztervezők, Juhász András videoművész és Keresztes Gábor hangtervező installációját itthon még nem láthatta a közönség, pedig, ahogy Balázs Juli elmondta, sokat tettek azért, hogy ez megtörténhessen. Antal Csaba, aki 2015-ben a Donor for Prometheus című munkájával ért el Prágában sikert, megerősítette ezt a tapasztalatot. Változást nem hozott, a figyelem emiatt nem nőtt meg sem a magyar tervezői szakma irányában, sem konkrétan irántuk. A jelenlegi helyzetben ráadásul egyre kevesebb esélyt lát erre, hiszen nem „Covid-kompatibilis” az installáció.
A tervezők a járványidőszakban is dolgoznak: ki előkészít, ki próbál, akár az előadás kulcsra kész állapotáig. A pandémia már nagy változásokat hozott egyéni szinten, de biztos, hogy globális, jelen esetben színházi tekintetben is változásokat fog hozni. A járvány lecsengése után nem lehet úgy tenni, mintha ezt nem éltük volna át, ebben megegyeztek a vendégek; azt pedig mindannyian üdvösnek tartanák, hogy több kísérleti előadás szülessen, és akár ezek által is keresgélhessék a kor, a világ esszenciális kifejezését segítő eszközöket. Már indultak újszerű kezdeményezések, és az nem kérdés, hogy a színház nem tűnik el, de az egyelőre ismeretlen, hogyan változik meg a közönség hozzáállása, megmaradnak-e a nézők. A vendégek azonban optimistának mutatkoztak ebben a tekintetben.
A lezárások hozták magukkal az élő vagy felvételről sugárzott színházi közvetítéseket is. Ezek az előadások alapvetően színpadra készültek, tehát a tervezők a munka közben még nem gondolkodhattak azon, hogy a díszlet, a jelmez hogyan jelenik meg a különböző kameraállásokban, az apró részletekben, és hogyan mutat a képernyőn. Vajon ezt be kell-e építeni a jövőben a tervezői munkába? Még nem tudni. Az sem elképzelhetetlen szerintük, hogy a streamre szánt előadásokról filmesebb felvétel készül, ami nem csupán a produkciót akarja megmutatni, hanem hozzáad valamit – ezzel viszont épp a színházi műfajtól távolodik el. A válasz tehát egyelőre ismeretlen, viszont azt kiemelték a vendégek, hogy minőségi felvételeknek által elég pontos képet kaphatunk az előadásokról. Az is fontos szempont a korlenyomat és a színháztörténeti érték mellett, hogy a közvetítések kinyitják a világot.
