Az operett legnagyobb örömünnepének, a Budavári Palotakoncertnek Fischl Mónika primadonna a kezdetektől állandó fellépője. Július 23-án és 24-én este az Oroszlános Udvarban ismét megörvendezteti majd a műfaj szerelmeseit néhány szenvedélyes, érzelemmel teli melódiával. A művésznővel egyebek mellett arról is beszélgettünk, miért jelent számára különleges élményt a szabad ég alatt énekelni.
– Az idei Palotakoncert az Operettünnep címet kapta. Hogyan szoktál készülődni az ünnepekre?
– Nálam nagyon sokáig tart egy-egy ünnep. Már nyáron elkezdek készülődni a Halloweenre, aztán ahogy véget ér, máris karácsonyi díszbe öltöztetem az egész házat, és a díszítés szinte csak akkor kerül le, amikor már a nyuszi érkezik. Persze ebben van azért némi túlzás (nevet), és igazából azt szeretném vele érzékeltetni, hogy szerintem az lenne a jó, ha az emberek szíve egész évben ünnepbe tudna borulni. Jó lenne, ha szeretetteljes viszonyban élnénk meg együtt a hétköznapokat is, és minden perc ünnep lenne. A „szürke hétköznapokban” nem gondolunk a mulandóságra, minden evidens, pedig meg kell tanulnunk, hogy értékeljünk minden természetesnek tűnő pillanatot, ne csak később jöjjünk rá, hogy tulajdonképpen minden percünk ünnep volt már akkor is.
– A kezdetektől fogva – idén immár kilencedik alkalommal – rendszeres fellépője vagy az operett műfaj legnagyobb örömünnepének. Mit jelent számodra ez a gála?
– Számomra a Palotakoncert – amin fellépni mindig nagy megtiszteltetés és öröm – azért is különleges alkalom, mert ilyenkor kiléphetünk a megszokott komfortzónánkból. Izgalmas lehetőség, hogy nem valaki másnak a bőrébe bújunk bele, hanem önmagunkból, a lelkünkből mutathatunk meg olyan mélyebb rétegeket, amiket korábban még nem láthatott a közönség. Ahogy az embereknek is folyamatos fejlődésen kell végigmenniük az életük során, úgy nekünk is újabb és újabb rétegeket kell feltárnunk a zene színes világából ahhoz, hogy mindig újat mutathassunk a műfajra kíváncsi közönségnek. Nekünk kell megteremteni a lehetőségét annak – többek között ezekkel a gálákkal –, hogy ne legyen igaza azoknak, akik szerint az operett műfaja képtelen megújulni.
– Ezt a célt szolgálja gondolom az is, hogy az örökzöld, klasszikus operettdallamok mellett évről évre felcsendülnek igazi zenei különlegességek is a műsorban. Idén a te előadásodban milyen dalokat hallhatunk majd?
– Idén is elhangzanak olyan slágerek, amiket a közönség akár velünk együtt tud dúdolni, én például Marica grófnő belépőjét is eléneklem majd az est során. De ezeken a koncerteken úgy érzem, mintha valami különleges áramlatot uralnék és szárnyra kapnék. Talán a természeti elemek közelsége miatt – ami számomra a mindennapokban is nagyon fontos, mondhatni lételem – a szabadtéri koncerteken úgy érzem, mintha egy angyal szállna el felettünk. Olyan különleges kapcsolat alakul ki a közönséggel, aminek az energiája, kisugárzása meghatározó élmény. Mintha egy különleges adó-vevőként kapcsolódna össze az előadó és közönség.
Ezért szeretek ilyenkor olyan dalokat is előadni, amikbe igazán bele tudom csempészni mindazt, ami a lelkem legmélyéből jön. Ilyen lesz idén a Yo soy Maria című dal, Astor Piazzolla Maria de Buenos Aires című tangó-operájából. Ez a csodálatos dal – amit egyébként a botrányos életű szerelmének írt a szerző – annyira lüktetni kezd benned, amikor hallgatod, hogy úgy érzed, mintha te magad is táncolnál. Árad belőle az a fajta mágikus, titokzatos őserő, amit Federico García Lorca „duendének” nevezett, és ami szerinte a nők és a művészet sajátja kell, hogy legyen. Régi vágyam volt, hogy egyszer elénekeljem, és nagyon örülök, hogy erre most lehetőségem lesz.
– Az idei gála ünnepi hangulatát az eddig elmondottak mellett az is emeli, hogy hosszú szünet után végre újra személyesen találkozhatnak az előadók és a közönség. Te hogy élted meg a pandémiás időszakot?
– Elég ambivalens érzésekkel. Féltettem a szeretteimet – elsősorban a szüleimet – és aggódtam amiatt, hogy legalább fizikálisan sikerüljön ennek a negatív hatása alól kibújni, hiszen lelkileg ezt senki nem tudta elkerülni. Nehéz volt látni a rengeteg veszteséget. Ugyanakkor számomra csodás, nyugalmas időszakot is nyújtott, mert a kamasz lányommal sosem tudtam volna másképp ennyi időt együtt tölteni. Most 13 éves, és már évek óta azt éreztem magamban, de jó lenne megállítani az időt.
Ez a másfél év a színházak és az iskolák bezárásával most ezt nyújtotta számomra: időt. Ami amúgy szerintem az egyik legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk. Nem mellesleg én magam is rengeteg énidőhöz jutottam, amit olvasással, sütéssel és főzéssel töltöttem meg. Úgy éreztem, hogy kellő mértékben lelassult a világ, és visszazökkentünk egy normálisabb kerékvágásba. Most egy kicsit nehezemre is esik visszatérni a rohanó mindennapokhoz. Egyre inkább azonosulni tudok azzal, amit Karinthy így fogalmazott meg egykor: „Ahogy idősödöm, még inkább válogatok. Én már csak jó bort iszom, jó ételt eszem, csak jó könyvet veszek a kezembe, és jó emberek társaságát keresem”.
Szilágyiné Tukács Orsolya készítette.