A Budapesti Operettszínház mindig vidám és energikus, csupaszív szubrettje, Szendy Szilvi rendszeres fellépője a Budavári Palotakoncertnek. A július 23-án és 24-én megrendezésre kerülő, védettségi igazolvány nélkül is látogatható Operettünnepen idén is derűt varázsol majd az Oroszlános Udvarba látogató közönség lelkébe. A közelgő gála kapcsán egyebek mellett arról beszélgettünk, mitől lesz felejthetetlen egy ünnep.
– Laki Péterrel már-már elválaszthatatlan párost alkottok a színpadon. Az Oroszlános Udvarban is együtt léptek majd fel?
– Kisajátítottam magamnak Petit. (nevet) Az elmúlt években mind emberileg, mind szakmailag tökéletesen összecsiszolódtunk, és nagyon szeretek vele együtt dolgozni. A szubrett és táncos-komikus páros sikerének egyik kulcsa az egymás iránti feltétlen bizalom, ami köztünk abszolút jól működik.
Ezek a barátságok egyébként valahogy mindig a balett teremben mélyülnek el igazán, amikor együtt kell megfejtenünk dolgokat: kitalálni, milyen emelések legyenek, melyik testrészünket mikor, hova helyezzük. Szeretem, amikor annyira „összenövünk”, hogy elkezdjük keresgélni: „Ez kinek a keze? A tiéd? Akkor hol legyen az enyém? És hova tegyem a másik lábamat? Várj, még ne engedd el a kezem, mert nem ért földet a lábam!” Ezekből a pillanatokból érdemes lenne egyszer werkfilmet készíteni. (nevet)
– Milyen dalokban hallhatunk és láthatunk az idei Palotakoncerten?
– Többek között egy igazi különlegességgel készülök: a Viktóriából a Dodo dalt adjuk majd elő Petivel. Ez egy ritkán hallható dal, olyannyira, hogy a mi korábbi változatunkban nem is volt benne. Igazán szép kihívás, mert nincs mihez nyúlnunk. Lénárt Gábor, a koreográfus napról napra új ötletekkel áll elő, nekem pedig van egy „házi koreográfusom” is, a férjem, Lőcsei Jenő. Úgyhogy amikor a próbán már annyira elfáradunk, hogy senki nem tudja kinyújtani a jobb karját és a bal lábát, akkor megkérem a Gabit, hogy küldjön nekem egy videofelvételt, amit otthon Jenővel közösen kianalizálhatok, és a kertben vele folytatom a gyakorlást, hogy másnapra már okosabbnak tűnjek.
– Te magad is szoktál új ötletekkel előállni?
– Mindig várom az újdonságokat, de én magam nem találok ki lépéseket. Ahhoz nincsen elég jó szemem. Azt persze meg tudom állapítani, ha valami jól néz ki a színpadon, de többnyire nem tudom elképzelni, hogy én magam meg tudnám csinálni azokat a figurákat. Az elmúlt időszakban, a pandémia alatt elég sok régi felvételt visszanéztem, és gyakran csodálkoztam: „Jé, ez tényleg én vagyok? Volt valaki, aki meg tudta nekem tanítani ezeket a koreográfiákat?” (nevet)
– Ha már szóba került az elmúlt időszak: hogy sikerült formában maradnod a kényszerpihenő alatt?
– Sok embertársamhoz hasonlóan én is rohantam a boltba élesztőért, és kipróbáltam, tudok-e kelttésztákat készíteni. Kiderült, hogy egész jó vagyok benne. (nevet) Ráadásul nem kellett folyton próbákra rohanni, ezért rendszeresebben étkeztünk, viszont rendszertelenebbül mozogtunk, ami egy idő után meg is látszott. De összességében szerencsés alkat vagyok, és amikor a szekrényből előkerülő díszmagyarnak újra rám kellett jönnie, a testem elég gyorsan engedelmeskedett. Egyéni korrepetícióra a pandémia alatt is volt lehetőség – persze a biztonsági előírásokat betartva – úgyhogy hetente kétszer énekórára jártam, Kékkovács Marával pedig vittük tovább a Pesti Broadway Stúdióban az osztályunkat, közben pedig a fiam is leérettségizett. Lelassult, de nem állt meg teljesen az élet – azt el sem tudtam volna képzelni.
– Milyen érzésekkel készülsz az idei gálára?
– A Palotakoncerten való szereplés mindig kihívás, egyben igazi ünnep is. Márpedig ha az ember megjelenik egy ünnepségen, jó, ha van rajta valami újdonság: egy új fülbevaló vagy egy új blézer. Jóleső érzés a lehetőségekhez mérten egy kicsit megújulni, valami olyat mutatni, amit még nem láttak tőlem. Most erre lesz lehetőségem a Dodo dallal. A másik dal, amiben benne leszek, a Csárdáskirálynőből jól ismert Hurrá, hurrá szintén az ünnepi hangulatot erősíti: hurrá, hogy legyőztük ezt a vírust, hurrá, hogy újra együtt lehetünk! Az első alkalommal, amikor újra találkozhattunk, szinte félelmetes, ugyanakkor megható érzés is volt megtapasztalni, mennyire szükségünk van egymásra, mennyire nem létezhetünk egymás nélkül.
– Ha már szóba került az ünnep: az említett megújuláson kívül mi jut még eszedbe erről a szóról?
– Az, hogy olyankor megpróbálunk felülemelkedni a gondokon, és arra koncentrálunk, ami szép és jó. Tudunk együtt örülni, kibékülünk egymással, tiszteletben tartjuk és elfogadjuk a másikat még akkor is, ha amúgy nem egy nyelvet beszélünk. Megöleljük egymást, mert összeköt minket valami, amit mindannyian egyformán szeretünk. Az Operettünnep is erről szól: együtt ünneplünk egy mindannyiunk számára fontos, csodás műfajt. Olyan szép, hogy ilyenkor a színházban minden teremben, sőt, a folyosókon is munka folyik, és mindenki egy közös célért tüsténkedve segíti egymást.
Itt dalokat tanulnak, ott tánclépéseket próbálnak, amott a zenészek gyakorolnak. Egy kicsit olyan ez, mint a batyus bál: mindenki hozza a magáét, és ebből egy olyan csodás „terülj, terülj asztalkám” kerekedik, amiről mindenkinek jut. És mindenki boldog, amikor a másik megkóstolja és értékeli azt, amit ő vitt. „Jaj, kóstold meg ezt a salátát, én hoztam! Ugye milyen finom az a pogácsa? Még nem ettél belőle? Akkor legalább vigyél magaddal egy kicsit!” Azok a legszebb ünnepek, amikor Te is adsz magadból és a másikból is viszel magaddal egy kicsit.
Szilágyiné Tukács Orsolya készítette.
