Zábrádi Annamária neve és hangja a Budapesti Operettszínház közönsége számára egyebek mellett a János vitéz, a Marica grófnő és az Oszi Boszi, a repülő nagyanyó című előadásokból is ismerős lehet. A sokoldalú zenei képzettséggel rendelkező művésznővel – aki július 23-án és 24-én debütál a Budai Vár Oroszlános Udvarának színpadán – a közelgő, védettségi igazolvány nélkül is látogatható Palotakoncert kapcsán egyebek mellett arról beszélgettünk, mennyire elválaszthatatlan része az ünnepeknek a zene és az éneklés.
– Idén debütálsz a Budavári Palotakoncert fellépőjeként. Milyen érzésekkel készülsz a gálára?
– Nagyon nagy megtiszteltetésnek érzem a felkérést. Maga a helyszín és az egész miliő páratlan, varázslatos. Az, hogy idén én is felléphetek a gálán, hatalmas szakmai elismerés. Annak ellenére izgatott vagyok, hogy olyan dalokkal készülök, amelyeket a Budapesti Operettszínházban már énekeltem: a János vitézből a francia királylány dalát adom majd elő, illetve a Szép a huszár című dalban is a francia királylány szerepében lépek majd színpadra.
– A különleges helyszín és maga a szabadtéri fellépés még különlegesebbé teszi az alkalmat?
– Az biztos, hogy teljesen más érzés lesz Isten szabad ege alatt előadni ezeket a dalokat. Ráadásul szakmailag, énektechnikailag is kihívás, mert másképp halljuk vissza a dolgokat, mint egy zárt épületben; másképp kell „fülelni”. Nem beszélve arról, hogy a szabadtéri rendezvényeken gyakran adódnak nem várt események: fúj a szél, elered az eső, az eldől, ez leesik, vagy valami nem odaillő dolog kerül a színpadra. Máig az egyik kedvenc történetem, amikor ez egyik szabadtéri előadáson egy macska végigsétált a színen. Onnantól kezdve hiába énekelt bármilyen csodásan a főszereplő, mindenki a cicával volt elfoglalva, ő lett a sztár. (nevet)
– Magánénekesként hogy érzed magad az operett műfajban?
– Otthonosan. Technikailag alapvetően ugyanaz az elvárás az operák és az operettek éneklésekor, de az utóbbiban énekesként gyakrabban megengedünk egy-egy prózai megnyilvánulást, kifejezőeszközt, míg az operában végig éneklünk. Bár vannak komikus operák is, általában véve az operettek története vidámabb, könnyedebb, és egy kicsit más a nézőközönség is. Ez a koncert azért is remek, mert lesznek benne komolyabb hangvételű művek is, de mégis az operett bohósága, könnyedsége, a sírva mulatás határozza majd meg a hangulatot.
– Az idei koncert az Operettünnep címet kapta. Számodra mit jelent az ünnep?
– Zenét és éneklést. Szinte minden ünnephez – legyen az karácsony, születésnap, esküvő vagy állami ünnepek – hozzátartozik az ének és a zeneszó. Sőt még a focimeccsek végén is énekszóval ünnepelnek a szurkolók, ha nyer a csapatuk. A magyarokra ez különösen igaz: éneklünk, ha jó a kedvünk, és éneklünk, hogy elfeledjük a bánatunkat. Nem véletlenül mondják, hogy „sírva vigad a magyar”.
– A te életedben mindig fontos szerepet játszott a zene?
– Egészen óvodás kortól kezdve foglalkoztam zenével. Tanultam zongorát, éneket, sőt zeneszerzést is. A színház is nagyon hamar része lett az életemnek: stúdiósként már tizenhat évesen bekerültem az Operettszínházba. Onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy a színháznál maradok. Még ha közben olykor-olykor mást is csinálok, mert szeretem minél több területen kipróbálni magam, ez elválaszthatatlanul része marad az életemnek. Nagyon szeretek szolgálni, adni az embereknek; ezt a szenvedélyemet élem ki a cukrászdámban is, ahol cukormentes süteményekkel várjuk a vendégeket.
– Említetted, hogy egykor stúdiósként kezdted, most pedig már szólószerepekben láthatunk a színpadon.
– Végigjártam a ranglétrát, és most is hol a kórus tagjaként, hol pedig szólószerepekben lépek a színpadra, de én mind a kettőt nagyon szeretem. Egy előadásban mindenki egyformán fontos. Olyanok vagyunk, mint egy gyöngysor szemei: minden egyes gyöngyszemre szükség van ahhoz, hogy teljes legyen a lánc. Ha csak egy szem is hiányzik, az előadás már nem lesz többé az igazi. A színészek, a zenekar, azok, akik varrják a ruhákat, aki kikészíti a legyezőt, becsatolja a cipőt, és még hosszasan sorolhatnám, mind-mind nagyon fontos és szép szerepet játszik egy-egy produkcióban. Mindannyian ugyanazért a közös célért vagyunk, így leszünk egyek. Az a szép ebben, hogy ha valakinek éppen nehezebb napja van, és sötétebb gyöngyszem a láncban, a többiek akkor is tudják őt segíteni. Én éppúgy szeretek a gyöngysor utolsó, kapocs előtti gyöngye lenni, mint a középső, csillogó gyöngyszem.
Szilágyiné Tukács Orsolya készítette.
