Novemberben visszatér a La Mancha lovagja a Budapesti Operettszínházba.
– Milyen volt az első találkozásod a La Mancha lovagjával, és milyen volt ez a mostani?
– A filmről vannak emlékeim, gyerekkoromból, ugyanis apukám nagy videokazetta-gyűjteménnyel rendelkezett. A történetet mélyről, átfogóan azonban akkor ismertem meg, amikor az előadást elkezdtük próbálni. Nem könnyű ez a történet, hiszen több síkon, párhuzamosan váltakoznak a cselekmények, és ezáltal az emberi létezések is. A bemutató után fogalmazódott meg bennem, hogy talán soha jobbkor nem lehetett volna ezt a darabot bemutatni az Operettszínházban. Amikor egy világjárvány kellős közepén az emberek addigi élete felborul és elvesztenek mindenfajta kapaszkodót, akkor ez a darab hihetetlen módon fogalmazza meg azt a reményt, amire mindenkinek szüksége van: a hitre. A hit, ami számít – ez az előadás kulcsmondata.
– Színészileg és énekesileg milyen kihívást jelent neked ez a szerep?
– Vincze Balázs rendező odafigyelt arra, hogy a darab eszenciája szép lassan ívódjon bele mindannyiunk lelkébe. Aldonza/Dulcinea talán életem egyik legnagyobb kihívása. A pályám során már játszottam olyan női főszerepeket, ahol egy tartalmas jellemfejlődésen ível át a szerepem, ilyen volt a Miss Saigon vagy a Rebecca főszerepei, de mégis azt gondolom, hogy eddig ez volt az egyik legkomolyabb feladatom, itt a keménységből, a megtörtségből, az életundorból kell átváltani egy olyan szerethető, törékeny figurára, akit Don Quijote mindvégig lát az Aldonzában. Erős, karakán nőnek tartom magam, aki nagyon határozott tud lenni bizonyos élethelyzetekben, mégis nagyon mélyre kellett ásnom a lelkemben, hogy hiteles Aldonza lehessek. Ugyanakkor azt vallom, hogy minden amazon nőszemélyben lakozik egy Dulcinea, aki a tisztaság, a szépség megtestesítője. Ezt a kettősséget, a romlottságot és az ártatlanságot, a keménységet és a lágyságot egyszerre kell megmutatnom a játékomban, a dalaimban.
– A járványhelyzet miatt hosszú ideje nem játszottátok az előadást. A szövegek és a dalok feltételezem, hogy egyszerűen előjönnek, de egy ilyen kihagyás után hogyan hívod elő az előadásemlékeket, a mozgást, a gesztust, az érzést?
– Amikor egy színész bemegy a színpadra, rajta van a jelmez, megkapja a fényeket, körülötte ott vannak a játszótársak, magától jön a mozgás, a szöveg. Most a nehézséget inkább az okozza, hogy a járványügyi helyzet miatt nagyon keveset játszottuk ezt az előadást. 2020 januárjában elkezdtünk egy próbafolyamatot, amit márciusban megszakítottunk. Szeptemberben volt egy háromhetes próbaidőszakunk, a premiert követően az összes szereposztás két-két előadást játszhatott, majd megint jött egy leállás, és a harmadik előadásom idén januárban egy streamingfelvétel volt, közönség nélkül. Emiatt mindannyian nagyon koncentráltak kell legyünk az előadások során. Nagyon sok minden változott a világban az elmúlt másfél-két év alatt, ehhez mi is kell alkalmazkodjunk. A darab zenéje és üzenete visz minket, mindannyiunkat inspirál ez a musical.
– Az elmúlt másfél-két év milyen nyomot hagyott rajtad emberként, művészként, és hogy érzed, hogyan érintette a nézőket?
– Mint énekes-színésznő, amióta újraindult az élet, azt tapasztalom, hogy mindenki falja a kultúrát, vágyja az előadások élményét, a koncertek hangulatát. A Covid alatt az emberek kiéheztek, és újra társasági életet szeretnének élni. A lezárások alatt hiányzott a színpad, de ugyanakkor nagyon szerettem otthon lenni a gyerekemmel és a párommal. Egy alkotói folyamatba kezdtem, gyereklemezt és videoklipeket készítettem. Sosem voltam az a kesergő típus, inkább a lehetőségeket kerestem, hogy lehet a rosszabb helyzetekből kihozni a legjobbat. Minden nap kirándultunk a közeli kiserdőben, játszottunk, főztem, tornáztunk, mozogtunk, közben énekórára jártam, elővettem egy-egy szövegkönyvet, felfrissítettem a szerepeimet, és dalokat írtam. A lezárásokat arra használtam, hogy energiával, szeretettel töltődjem, és készüljek azokra a napokra, amelyek szerencsére azóta újra eljöttek. A Covid mindannyiunknak egy jó próbatétel volt, kiderült, hogy viszonyulunk egymáshoz, a nehéz helyzetekhez, hogy tudjuk feltalálni magunkat az addigihoz képest nagyon más életszituációkban. Korábban mindannyia hajtottuk a mókuskereket, most jobban tudunk örülni annak, ha újra látjuk egymást, ha újra dolgozhatunk, ha színpadon lehetünk. Jobban értékeljük az életet.
– A gyermeked mennyire volt alkotótárs a lemez elkészültében?
– A gyermekem abszolút alkotótárs volt, ő hallotta először a dalokat, rajta teszteltem, és ha valamelyik nem tetszett neki, az ment a kukába. Én vagyok a dalok zeneszerzője, tematikailag és a hangszerelés szempontjából a megálmodója. Szövegíróként viszont nem vagyok jó, ezért a gondolataimat, szófordulataimat László I. Attil és Kirilla Zita foglalta rímbe. Tavaly novemberben jelent meg a lemez, és két videoklip is elkészült már, az egyik a lemez címadó dalából, a Mi leszel, ha nagy leszel?-ből, a második pedig a Csokidalból. Ez a projekt egy másik előadói oldalam, amiben nagyon önazonosnak érzem magam, és ami teljesen ellentéte a színházi karaktereimnek. Az Operettszínházban a La Mancha lovagja nehéz sorsú Aldonzája, a Nine musical csábító Carlája vagyok, otthon pedig anya és feleség. Egy biztos: a színház és a saját dalaim által van lehetőségem megmutatni a bennem rejlő sokféle színt.
– A Nine rendezője, Balázs Zoltán egészen másféle színházi világból érkezett. Hogyan dolgoztatok együtt ebben a különleges musicalben?
– Számomra nagyon kellemes és tanulságos volt a Nine próbafolyamata. Zoli által megtanultam nagyon precízen tanulni, dolgozni, kidolgozni dalokat, mozdulatokat, jeleneteket. Zseniális rendzőnek tartom, mindenkire maximális odafigyelt, úgy, hogy egy hangos szó nem hangzott el, pedig megfeszített tempóban dolgoztunk. Zoli még a fotós próbám előtt is átvette velem az összes jelenetemet. Egy remek előadás született meg, konkrétan 9 hónapig tartott a „kihordása”. Szerintem többször is meg kell nézni ahhoz, hogy a darab részleteit a néző felfedezze. Mind zeneileg, mind komponisztikailag, mind rendezés szempontjából egy precíziós óraműszerhez hasonlítanám az előadást. A karakterem, Carla Albanese egy határozott, céltudatos kis nőszemély, aki Guido Contini szeretője. Hálás szerep, alig várom, hogy újra játszhassam.
– Mi minden vár még rád ebben az évadban?
– Jelenleg ez a két musical van a repertoáromban. A pályám során mindig megtaláltak azok a művészi feladatok, amelyeket nagyon szerettem, testhezállóak voltak. Várnak még újabb szerepek, azokat is szívvel-lélekkel teljesítem. A Jóisten valahogy mindig egyengette az utam, az új feladatok megtaláltak, így mindig valami mást mutathattam magamból. 11 évvel ezelőtt a Csárdáskirálynővel szerződtem az Operettszínházhoz, Stázit nyolc évig játszhattam, ugyanabban a rendezésben, négy nyelven, románul, magyarul, németül és olaszul. 2018 nyarán egy olasz turnén, Triesztben búcsúztam el „Stázikától”, akinek rengeteg élményt, külföldi szereplést köszönhetek. Mégis el tudtam engedni, semmilyen hiányérzetem nincs, mert más, izgalmasabb, karakteresebb szerepeket kapok, amiért hálás vagyok az anyaszínházamnak és a rendezőknek.
