Laki Péter, aki közel tíz éve rendszeres fellépője a Budapesti Operettszínháznak, eredetileg történészként végzett a Szegedi Tudományegyetemen. Az opera sem áll távol tőle, nemrég a legjobb Mozart-énekesnek választották a Musicum Laude Énekversenyen. A fiatal művésszel operettszínházi szerepeiről, az előtte álló feladatokról, valamint az opera és az operett átjárhatóságáról beszélgettünk.
– Történészként végeztél. Hogyan találtál vissza a zenéhez?
– Alapvetően humán beállítottságú vagyok, a zene és a színház pedig gyerekkorom óta elkísér. Az Ádám Jenő Zeneiskolában tanultam, miközben édesapám vers- és mesemondó versenyekre készített fel, a családom révén sok időt töltöttem a Szolnoki Szigligeti Színházban is. A történelem szak ebben az értelemben egy intermezzo volt az életemben, de mindig is vonzódtam hozzá. Az egyetem alatt egyre több színpadi felkérést kaptam és végül ebben világban találtam meg önmagam.
– Ha az utóbbi időszakot nézzük, akkor a felkérésekből most sincs hiány.
– A Budapesti Operettszíngázban még augusztusban kezdtük el Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjének próbáit, majd jött a Hegedűs a háztetőn című musical, amiben új szerepet vállaltam, decemberben 10-én pedig szintén Bozsik Yvette rendezésében debütál a Rozsda Lovag és Fránya Frida, ami egy igazán üdítő gyerekelőadás.
– Mennyire megterhelő számodra a váltás a különböző karakterek, műfajok között?
– Én szeretem változatosságot és azt gondolom, hogy ha valaki egyszerre jó táncos-komikus és bonviván – mert van ilyen – szeretne lenni, akkor szükség is van erre az átjárásra, mégpedig azért, hogy hitelesen tudjuk képviselni azt a komplex szemléletet, ami egyébként az operett sajátja.
– Az operett és a musical mellett az opera sem idegen számodra. Milyen volt a közös munka A mosoly országát rendező Stephen Medcalffal, aki dedikáltan az opera világából érkezett?
– Az előbb említett komplexitás egyik fontos eleme, hogy külföldi rendezőkkel is dolgozzunk, hiszen rengeteget tanulhatunk tőlük. Így volt ez Medcalf esetén is, aki egy angol úriember és való igaz, hogy egy klasszikusabb előadást készített Lehár darabjából. Zseniális rendező, aki új szemléletet hozott az általam alakított Hatfaludy Ferenc szerepébe is. Azt lehet mondani, hogy már-már bonvivánt csinált az alapvetően táncos-komikus karakterből, hiszen a főszereplő Liza iránt érzett szerelme a darab végéig jelentőséggel bír. Nagyon inspiráló volt ez a felfogás.
– Ami a karakterformálást illeti, a Hegedűs a háztetőn Szásájából is sikerült új színeket előhoznod.
– Legalábbis a kollégáim visszajelzései alapján. A Bozsik Yvette-féle rendezésnek volt egy előbemutatója az Operettben, majd kivittük a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra és úgy került vissza a Nagymező utcába. Az elején Szását alakítottam, majd végül Mótel, a szabólegény szerepében debütálhattam. Klasszikus értelemben véve Szása szerepe valóban kisebb felelősséget ró az előadóra, mégis azt a visszajelzést kaptam, hogy meghatározó karaktert tudtam belőle formálni. Valójában nem volt nehéz dolgom, mert nagyszerű az előadás és a klezmer világa is nagyon közel áll hozzám.
– Decemberben szintén Bozsik Yvette rendezésében debütál a főként fiataloknak szóló Rozsda Lovag és Fránya Frida, melynek főszerepét játszod. Másként viselkedsz, ha a legfiatalabb korosztály ül a közönség soraiban?
– Nem ez az első gyerekdarab, amiben részt veszek, hiszen korábban a Peller Károly-féle Oszi Boszi, a repülő nagyanyó című darabban is szerepeltem. A gyerekek hatnak ránk, hatalmas energiát közvetítenek, ezért eleve máshogy megyünk ki a színpadra. Ugyanúgy oda kell tennünk magunkat, hiszen a gyerekek komoly kritikusok, ugyanis a legnagyobb őszinteséggel fordulnak az új impulzusok felé. Bízom benne, hogy örömmel fogadják majd a Rozsdalovagot, mert ebben gyerekmusicalben a látványos és vicces jelenetektől egészen a bravúros táncokig minden benne van, ami csak kell egy ilyen előadáshoz. Egy izgalmas és szórakoztató történet tárul elénk, ami úgy gondolom, hogy a szülőknek is tartogat meglepetéseket.
– Látható, hogy jelenleg a táncos-komikus szerepekben érzed magad a legjobban. Milyen irányba szeretnél fejlődni?
– Való igaz, hogy az elmúlt közel tíz évben sok táncos-komikus szerep megtalált, úgy mint a Csárdáskirálynő Bónija, a Marica grófnő Báró Zsupánja, vagy éppen Zwickli Tóbiás a Mária főhadnagyból. Az igazság az, hogy amíg bírom energiával, és amíg a saját karakterem, az arcom ezt lehetővé teszi, addig szeretném is csinálni, hiszen itt van például Rácz Jancsi karaktere a Viktóriából, amit nagyon szívesen eljátszanék. Bonvivánként is ki szeretném magam próbálni, de tudom, hogy itt eleve kevesebb szerepből válogathatok. Arról nem is beszélve, hogy ott van az opera, amit szeretnék egyre többet játszani. A Cooperával éppen a közeljövőben visszük majd Szegedre Mozart Szöktetés a szerájból című operáját.
– Tapasztalatid szerint mennyire tud egymás mellett működni az operett és az opera?
– Szeretném azt gondolni, hogy a kettő nem zárja ki egymást, attól függetlenül, hogy mindkettőnek megvan a saját közönsége. Sokszor esünk abba a hibába, hogy mindenképpen be akarjuk skatulyázni a műfajokat, elsősorban az operettet, de az gondolom, hogy ez egy rossz beidegződés. Arról nem is beszélve, hogy számtalan olyan operett létezik, melyek zenei anyaga igenis operai igénnyel van megírva. Azt gondolom, hogy nyitottnak kell lenni. Az opera és az operett is megtalálja a közönségét, és fontosnak tartom, hogy ennek a halmaznak egyre több közös része legyen.