Szendy Szilvi nem csupán a Budapesti Operettszínház meghatározó művésze. Szubrettként az egész világon etalonnak számít, énekesi és akrobatikus képességeit öt kontinensen ismerik és elismerik. Külföldi rajongói valószínűleg irigykednek ránk, hiszen mi nem csupán az olyan, vele azonosított szerepekben láthatjuk a Nagymező utcában, mint a Csárdáskirálynő Stázija vagy a Marica grófnő Lizája, hanem komoly, drámai mélységű karakterekben is.
– A Dobostortával indult a pályád az Operettszínházban. Az előadásban valódi legendák játszottak Mednyánszky Ágitól Raksányi Gellértig, Lehoczky Zsuzsától Marik Péterig. Mennyire remegett a lábad, amikor színpadra léptél?
– Egy ládában kezdődött a jelenetem. Az első megszólalásomban azt kellett kiabálnom, hogy mentsenek ki. Lidikének hívtak a szerep szerint, de én a saját nevemet kiabáltam. Hát ennyire féltem és izgultam… A tapasztalt, nagynevű kollégák viszont kisegítettek a bajból. Hihetetlenül összetartó volt akkor is a társulat, rengeteg azóta is tartó baráti kapcsolatom kezdődött ott.
– Mikorra múlt el végleg az izgalom?
– Amikor rájöttem arra, hogy iszonyú sok energiát veszítek vele. És igazából miért is izguljak? Azt a pillanatot, hogy a nézők előtt felmegy a függöny, megelőzi egy komoly próbaidőszak. A próba pedig azt jelenti, hogy lehet bátornak lenni, kísérletezni, és az sem baj, ott ha valami nem sikerül.
– Bátran próbálsz?
– Most már igen. Kezdetben azt hittem, hogy azonnal késznek kell lenni, jót és jól kell csinálni. Böhm Gyuri jegyezte meg egyszer, hogy „Szilvike, ezt próbának hívják, nem sikerültnek. Légy szíves, mutasd meg, amilyen rossz csak tudsz lenni.” Lassan rájöttem, hogy a keresgélés azért is fontos, mert csak így lehet megtalálni egy-egy szerep teljes spektrumát. Azt mondta egy mesterem, hogy előadást lemondhatunk, próbát nem. Próbálni akkor is lehet, ha épp indiszponált vagy, mert később annak is hasznát veszed, hiszen megismered azokat a határaidat is.
Visszatérve még a remegésre: nem mondom, hogy bizonyos akrobatikus elemeknél nem izgultam. A bajadér első felvonásának közepén, nagyjából az aranymetszésben van a mi sámánkerekünk Kerényi Miklós Mátéval, amit a férjem, Lőcsei Jenő koreografált. Na, akkor mesterségesen kellett lenyugtatni magam. Az idegességet vagy izgalmat egyébként sosem a félelem váltotta ki, hanem az, hogy meg akartam mutatni, mit tudok. Az, hogy hadd lássa a közönség. Meg akarom tapasztalni azt az adrenalint, ami nézőtérről érkezik.
Van az a bizonyos székes szám, amit még Oszvald Marikáéktól örököltünk. Egyszer egy gálaműsorban nem sikerült. Már nem emlékszem, hogy Peller Karesz vagy Szabó Dávid volt-e a partnerem, de rossz helyre nyúltam, átfordultam a székkel, és a szék mellém esett. Fölpattantam, újrakezdtük, a nézőtérről jött az energia, az emberek végigtapsolták az ismétlést, másodszorra átmentem a széken, a végén jött hatalmas ováció. Tudtam, hogy ez a helyzet olyan, mint amikor leesel a lóról: azonnal vissza kell ülni. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy ennek a számnak úgy legyen vége, hogy nem sikerült. Olyan nincs.
– Időnként a klasszikus szubrettszerepeken túlra is kirándulsz. Az első, ha jól emlékszem, A kaukázusi krétakör Gruséja volt, aztán jött a Koldusopera Lucyje, egy kirándulás a prózai műfajba A mizantróp Éliante-jával, a legutóbbi pedig a Nine Luisa Continije. Vannak olyan, nevezzük így, szubrettattribútumok, amiket ezekbe a karakterekbe át tudsz vinni?
– Nem hiszem, hogy vannak ilyen attribútumok, ezek inkább alapvető személyiségjegyek. Oltári nagy szerencsém volt, hogy ezek a szerepek megtaláltak. Valószínűleg A kaukázusi krétakörben csodálkoztak rám sokan, hogy nini, a szubrett rendelkezik drámai vénával is. Gruse színészileg hatalmas feladat volt. Somogyi Szilárd rendezte az előadást, amit megnézett Babarczy tanár úr. Akkor őt még nem ismertem, és nem is tudom, hogy merészkedtem arra, hogy felhívjam. De vettem a bátorságot, és megkértem, mondja el, mit gondol. Az ő dicsérő szavai rengeteget jelentettek.
Tavaly elképesztően inspiráló volt Balázs Zolival dolgozni, megérteni azt a színházi nyelvet és azt a fajta fogalmazást, amit ő képvisel. Igaz, hogy eszköztelenség jellemzi az előadást, amit egészen különösen működtet ez a légies díszlet, ráadásul olyan, mintha minden szereplő behozna ide magával egy új teret. Izgalmas gondolati utazás volt ez a próbafolyamat, és ez is egyfajta ugrás a pályámon.
Szoktak engem Oszvald Marikához hasonlítani, és talán pont azért, mert Marikának is biztos, hogy van drámai vénája, de sokkal játékosabb a személyisége. Ő magáról azt mondja, hogy sokkal rózsaszínebb lelkű. Én, ezzel szemben, jobban megélem a hétköznapokat, és kellően exhibicionista vagyok ahhoz, hogy ezt meg is mutassam. Szerencsére az Operettszínházban a sokszínűségünkre építenek. Lehetőségem van arra, hogy megmutassam a Liza-arcomat, és arra is, hogy érzelemmel telve, de szinte szoborként álljak a Nine lépcsőjén. Készült erről egy fotó, egy elképesztően beszédes kép. Először nem ismertem fel rajta magamat, nem hittem el, hogy az én vagyok. Nem mosolygok, de legalább annyira kifejező a tekintetem, mint amikor mosolygok, amikor árad belőlem az a jókedv.
– A Lili bárónőben Clarisse művésznőt 2005 óta játszod. Milyen volt akkor, és milyen ma?
– Vannak egész konkrét változások, például az, hogy hol kérek kesztyűt, vagy hol fordítom másként a kalapot. Ezek külsőségnek tűnnek, de nagyon pontosan jelzik, mikor mit akartam magamból megmutatni vagy elrejteni. A jelmezek megmaradtak, csak épp máshogy kombináltuk őket. Hol egy kis fodrot tettünk valahova, hol meg egy picivel mélyebb lett a kivágás. A hajszín sem változott, de volt, hogy egy kicsivel több volt a Marcel-hullám, volt, hogy az arcomba fésültük a hajam, és volt, hogy hátracsatoltuk, hogy a tekintetem hangsúlyos legyen. Ezek látszólag apróságok, de hozzájárulnak ahhoz, hogy egy jelenetben mi kapjon fókuszt. Volt, amikor a szakítás mélységeiből akartam többet mutatni a színpadon, máskor pedig a magánéletben boldog házasságomból. Clarisse Szendy Szilvivel együtt változott. Sok rétege van a szerepnek, és úgy érzem, benne még a rejtőzködéseimmel együtt is kitárulkoztam a nézőknek, rajta keresztül tudtam magamról üzenni.
– Áldás vagy átok egy szerepet hosszú ideig játszani, akár ugyanabban, akár egy másik rendezésben?
– Ez a helyzet akkor áldás, ha minden élet- és pályaszakaszban megtalálod benne a saját magadra vonatkoztatott aktualitást. A Stázit 19 éves korom óta játszom. Ugyanúgy, ahogy Clarisse-ra, rá is rápakolódik minden, ami velem azóta történt. Már csak ezért sem játszhatok egy cserfes kislányt, de a világra rácsodálkozó, friss és lendületes énemet, a kíváncsiságomat – ami a mi szakmákban elengedhetetlenül fontos – és az életörömömet bele tudom tenni. Ez természetesen igaz a Marica grófnő Lizájára is. Bozsik Yvette rendezőként partner volt abban, hogy ne csináljunk belőle kislányt, és ehhez csupán egyetlen aprócska módosítás kellett. Ahelyett, hogy azt mondanák, „Liza még gyerek, jól érzi magát a bécsi intézetben”, az hangzik el, hogy „Liza a bécsi egyetemen tanul”. Ez a pici változtatás dramaturgiailag fel sem tűnik, az attitűd viszont teljesen más, nekem pedig már csak azért is könnyebben átélhető így, mert a hétköznapokban tényleg egyetemista vagyok. Bár a fiatalság belülről fakad, a zenés színház az illúzió műfaja. Az illúziót segítheti egy jó smink, egy jó frizura, egy jó ruha, de ez nem mindig elég, még akkor sem, ha a legjobb szakemberek csinálják. Ilyenkor kell egy olyan barát, mint Peller Károly, akit ki lehet ültetni a nézőtérre, és meg lehet kérni, hogy elfogultság nélkül nyilatkozzon, látszanak-e a ráncaim, és úgy mozgok-e, ahogy kell. Ha ő elfogadja, amit csinálok, akkor én is elhiszem, hogy működik.
A munkánk része a folyamatos megújulás, fejlődni pedig mindig lehet. Még egy régóta játszott szerep is folyamatos koncentrációt kíván. Egy énekes vagy zenés színésznek tartani kell a kondícióját, és nem hagyhatja abba a folyamatos fejlesztést. Fontosak az énekórák és a rendszeres edzések, a hangszalagokat és a test izmait egyaránt karban kell tartani. Ha begyakoroltunk egy táncot, az még legalább 15-20 előadás, hogy valóban „megérkezzen”. Ha egyszer sikerült szépen kiénekelni egy hangot, a következő alkalommal már megnyugtatóbb a helyzet, de semmi nem garantálja, hogy ugyanúgy fog sikerülni. Az lehet, hogy egy előadás kívülről minden egyes alkalommal ugyanolyan, de én pontosan tudom, hogy minden egyes alkalommal más vagyok. És más is akarok lenni, mert igyekszem finoman belevinni az adott estébe azt, ami velem történik. Ez persze nem azt jelenti, hogy kilépek a rögzített keretekből, a koreográfiából vagy a zenéből, de engem az éltet, hogy meghalljam, hogyan reagál a partnerem, milyen az aznapi közönség, és annak megfelelően játsszak. Ez az, aminek ihlető ereje van, különben mi tartana életben tizenéve játszott előadásokat?
– A rutin?
– Rutinná semmiképp nem válhat, mert szürkévé és unalmassá tesz. Én nagyon figyelek, igyekszem a régóta játszott darabokat is friss szemmel nézni, hogy mindig megtaláljam bennük az izgalmasat. Ez főleg akkor fontos, ha a repertoárt játszom, nem próbálok új előadást, nem érnek új impulzusok. De ezt a hozzáállást szerencsére nem kell magamra kényszeríteni, mert ösztönből jön.
– Az Abigél legutóbbi szériájába be kellett ugranod. Hogyan jön vissza egy szerep sok év kihagyás után?
– Amikor fölhívott Mátrai Bori, az Operettszínház művészeti főtitkára, hogy emlékszem-e Kis Marira, hirtelen azt hittem, Kiss Mari színésznővel kapcsolatban kellene valamire emlékeznem… Mindez persze a másodperc tört része alatt játszódott le bennem. Gyorsan végiggondoltam, hogy a régi szövegkönyveim valahol fönt vannak, hátul, a gardróbban, de épp nem találtam létrát, úgyhogy kértem egy példányt és egy felvételt. Míg azokat megkaptam, egyre több emlék jött elő, hogy az Add vissza a levelem duett mindig milyen jól sikerült, és egyáltalán: milyen volt megszülni a csapattal ezt az ősbemutatót. Aztán bevillant, hogy a mostani matulások mennyire fiatalok… és akkorra megjött a csomag a színházból. Belenéztem a példányba, a felvételbe, és váratlanul elkezdett rajtam szétáradni a nyugalom, ugyanis minden visszajött, az összes apró játéktól a dalok hangneméig, sőt még az is, hogy a takarásban hol öltöztem. Másnap bementem Mihalics Janóhoz korrepetícióra, aki megnyugtatott, majd Angyal Márti rendezőasszisztenssel bevonultunk a házi színpadra, másnap pedig rögtön következett a színpadi próba. A karmester, Silló Pisti annyit jegyzett meg, hogy a megszokott profizmussal találkoztunk újra. Este, mintha nem telt volna el tíz év, fő matulás lányként vezettem a bandát, és teljes nyugalommal tartottam kezemben a történetet a konfliktustól a megbékélésig. Amikor azt mondták a kollégák, hogy újra összeráztam a Matulát, nagyon meghatódtam. Jó érzés volt visszamenni a Matulába.
– Ha már a fiatalokat említed. Azok, akiket a Pesti Broadway Stúdióban tanítasz, elhiszik, amikor a pályát illető nehézségekről beszélsz?
– Nem rohanom le őket azonnal. Figyelem őket és adagolom, de úgy veszem észre, hisznek nekem. Valószínűleg azért, mert minden esetben saját példával támasztom alá, és nem szégyellem a gyengeségeimet sem. Azt próbálom elhitetni velük, hogy az igaziság a legfontosabb. Kékkovács Marával vezetjük az osztályt, és arra buzdítjuk őket, hogy tanuljanak, olvassanak, figyeljenek, de ne csak arra, amit mi mondunk, hanem kutassanak ők maguk is egy szerephez, darabhoz, és legyenek tájékozottak a világról.
