A délutáni Jekyll és Hyde nézői még valószínűleg az izgatott élménybeszámolónál tartanak, miközben a Wildhorn-musical esti közönsége már gyülekezik a Nagymező utcában. Földes Tamás Sir Denvers Carew jelmezében vár a Mozsár utcában.
– Duplázik. Ilyenkor beosztja az energiáit?
– Be, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy délután spórolok az estére, vagy este kevesebbet adok ki magamból. Persze, kell idő, míg az ember megtanulja, hogy lehet ezt jól csinálni: figyeli a nagy öregeket, és saját magát is, hogy kitapasztalja, neki mi működik. Szerencsésebb az az eset, amikor ugyanazt kétszer játsszuk. Darabtól is függ, de ha két különböző előadásról van szó, az jóval nagyobb figyelmet igényel.
– Két éve, egy, a Kaszás Attila-díj kapcsán készült interjúban fogalmazott úgy, hogy „futnak ki alólam a szerepek”.
– A prózaival szemben a musicalirodalom eléggé speciális abból a szempontból, hogy a legtöbb nagy szerep fiatalokat igényel.
– Jean Valjean vagy Javert azért nem az az ifjú süvölvény.
– Valóban nem, de őket is negyven körül játsszák el. Prózai szakon végeztem a főiskolán, ezért merem mondani, hogy a prózai repertoár tekintetében szerencsésebbek vagyunk mi, férfiak. De nem panaszkodom, vannak apaszerepek, kisebb, izgalmas karakterszerepek a zenés műfajban is.
– Meg olyan nagyok is, mint a Hegedűs a háztetőn főszerepe. Tevje várta önt?
– Hogy várt-e? Azt nem tudom.
– És ön várt rá?
– Egy kicsit, igen. Fehérváron voltam tag, és amikor megtudtuk, hogy a színház bemutatja a Hegedűs a háztetőn-t, Szabó Gyuszi bácsi megjegyezte, hogy „na, Johnnynak lesz egy jó szerepe”. Aztán másképp alakult, mert nem én kaptam meg Tevjét. És hál’ Istennek, hogy akkor kimaradt, teszem hozzá gyorsan, hiszen akkor nagyon fiatal, életben tapasztalatlan lettem volna hozzá. Amikor kiderült, hogy itt, az Operettben lesz a Hegedűs a háztetőn, titkon reméltem, hogy az egyik szereposztásban megkapom. Ez egy fantasztikus feladat, ebben a korban, a musical műfajában egy valódi ajándékszerep.
– Mi mindennek kellett a mélyére menni?
– Rengeteg dolognak, gyakorlatilag mindennek, ami egy apában a gyerekeivel kapcsolatban lezajlik. Ez a szerep szól elfogadásról, szeretetről, elengedésről, az élet értelméről. Eleve nagyon komoly kérdések kerülnek elő a történetben, de a jelenlegi háborús helyzetben még hátborzongatóbban hangzik néhány mondat.
– Egy olyan színésznek, aki saját megfogalmazása szerint „egy kicsit mindig önmagát játssza a színpadon”, áldás vagy átok egy ilyen szerep, mint Tevje? Ha nem is teljesen azonos a civil Földes Tamással, de nagyon sok dologban hasonlít önhöz a mentalitástól kezdve a családi állapotig.
– Minden szerep áldás, mert ha az ember komolyan veszi őket és a saját dolgát itt a színházban, akkor ez tulajdonképpen egy terápia, az önmagunk megismeréséhez, magunk és mások elfogadásához vezető belső utazás.
– Visszatérnék egy picit a prózai gyökereihez. Milyen volt a találkozás a Tajtékos dalok rendezőjével, Kiss Csabával, egy prózai színházi rendezővel, aki a zenés műfajba kirándul?
– Igazán jó! Ez egy különleges darab, talán nem sértő, ha inkább úgy határoznám meg, mint egy prózai darabot zenei betétekkel. Bár a prózától nem kerültem annyira távol, mert néhány éve játszom Az ördög címszerepét a Karinthy Színházban, és őszre elkészül egy különleges produkció Antoine de Saint-Exupéry életéről, pontosabban Saint-Exupéry és felesége viharos, amolyan se veled-se nélküled kapcsolatáról, de úgy érzem, a Tajtékos dalok ennek az új, próza felé visszavezető útnak egy fontos állomása. Egyébként pedig a zenés és a prózai színház egyáltalán nem különbözik egymástól, én azt vallom, mindkét műfaj a karakterekről és a történetről szól, és mindkettő alapja a pontos elemzés. A zenés színház viszont annyival nehezebb, hogy a zenéhez is idomulni kell.
– A Nine rendezője, a szintén a prózai világból érkező Balázs Zoltán mennyire mozdította ki a komfortzónájából? És mennyi helyet hagyott az ő képzőművészeti és koreografikus színházi világában a színészi egyéniségnek?
– Nagyon érdekes volt próbafolyamat, és az általa kitalált keretek között Zoli igyekezett szabadságot adni, de valóban, itt minden pillanat annyira kitalált és lefixált, mint egy koreográfia. Különleges lett a végeredmény, és igaz, hogy nem feltétlenül ez az én színházam, de kirándulásnak mindenképpen izgalmas tapasztalat volt.
– Ha már különböző világok találkozásáról beszélgetünk, nem hagyhatjuk ki A mosoly országát. Ráadásul nem csupán a Lehár-operett szól erről, hanem a próbafolyamat is. Hogyan dolgozott az angol Stephen Medcalffal, aki az opera felől érkezett?
– Ő is nagyon bízott a színészben, és igaz, hogy tolmáccsal dolgoztunk, de hamar közös nevezőre tudtunk kerülni. Bár Stephen alapvetően operarendező, de ő is az átgondolt, elemzett és személyiségfejlődést előtérbe helyező alkotófolyamat híve. Ez azt bizonyította számomra, hogy nincs titok, nincs új a nap alatt, műfajtól független, mitől működik egy előadás.
– A Főenuch és Csang után pedig következett egy, illetve két apaszerep a Jekyll és Hyde-ban.
– Emma apja színészi szempontból eléggé egyszerű feladat. Egy apa, aki elfogadja a lánya döntését, támogatja őt mindenben, ugyanakkor pontosan látja, hogy Jekyll nem biztos, hogy jó életet fog biztosítani neki. E két érzés között őrlődik, amit alapvetően a szeretet és a féltés irányít. Ezek teljesen tiszta motivációk, erre könnyű építeni. Jekyll édesapjához mélyebbre kellett menni, aprólékosabban kellett őt tanulmányozni. Emellett számomra lelkileg is egy jóval nehezebb helyzet, mert a családban volt olyan betegség, amit meg tudtam idézni a színpadon.
– Több évig oktatta a fiatalokat az Operett-stúdióban, és egy rövid szünet után idén visszatért a tanításhoz. Milyenek az operett-musical szakos színművészeti egyetemistái, és hogyan dolgoznak együtt?
– Lelkesek, érdeklődők, szorgalmasak és nyitottak. Nekünk pedig hatalmas felelősség, mint minden olyan viszony, amelyben fiatal emberek lelkéhez kerülünk közel, amelyben fiatal embereket „terelgetünk”. Kivételes a helyzetünk, mert megkaptuk azt az egyedülálló lehetőséget, hogy ez az év a tehetséggondozástól és a személyiségfejlesztésről szóljon, hogy ne produkciókkal terheljük őket, hanem abban segítsünk, hogy magukat megismerjék és képviseljék. Hogy önmagukból tudjanak fogalmazni, ami ha hitelesen akarjuk csinálni, egyáltalán nem könnyű.
