A színházi énekmester rendkívül összetett feladatáról beszélgettünk Komarnicki Zitával, a Budapesti Operettszínház énekmesterével, akinek a tanítványai az órákon, próbákon kívül is igénylik útmutatásait.
– Hogyan lesz valakiből énekmester?
– Az élet hozza magával. Amikor az ember énekesnek készül, nem elsősorban gondol arra, hogy majd tanítani fog. És nem is mindenki alkalmas rá. A főiskolán belekóstoltam a tanításba, és nagyon nagy kedvvel csináltam. Amikor végeztem, azonnal felajánlották nekem, hogy tanítsak a konzervatóriumban, de akkor visszautasítottam, mert 23 évesen nem éreztem magam késznek erre a feladatra. Azt gondoltam, először tapasztalatot kell gyűjtenem énekesként, előadóként, hogy hitelesen tudjak tanítani. Győrben és az Operaházban a magánénekesi szerződésem mellett már énekmesteri szerződésem is volt, ami egészen különlegessé tette a helyzetemet. Nem csupán azért, mert felléptem és tanítottam, hanem azért is, mert a főiskolai énekmesterem kollégája lettem, egymás mellett volt kint a fotónk a színházban.
– Mennyivel összetettebb egy színházi énekmester feladata?
– Sokkal, ugyanis nem elég, hogy technikailag karbantartja a hangot, hanem az előadás érdekében is dolgozik. Segít a szerepek részletes kidolgozásában, koordinál a rendezővel, a karmesterrel, mert ha valamelyikük nem megfelelően ért az énekhanghoz, még a legjobb szándékkal adott tanácsok is adott helyzetben is hibákat okozhatnak. Vegyük például a szövegérthetőséget, ami alapvető követelmény. Csakhogy az énekelt szöveg egészen más hangképzés-technikai módszert kíván, hogy az valóban érthetővé váljon a színpadon. Nemrégiben történt, hogy az egyik tanítványom egyszerűen nem boldogult a próbákon, nem tudta teljesíteni azt, amit a karmester kért. Ez mindkettejüket nagyon frusztrálta. Konzultáltam a karmesterrel arról, hogy konkrétan mit szeretne hallani, mit gondol a szerepről, és ennek megfelelően kezdtük újra a munkát a tanítványommal, építettük fel a szerepet. Ennek köszönhetően pedig létrejött egy sikeres premier.
Egy énekes szerencsés, mert a hangszere mindig nála van, de van egy nagy hendikepje is: sosem hallja, hogyan szól kifelé, hogyan hallják őt. Ezért amíg a pályán van, a saját érdekében elkerülhetetlenül szükséges az állandó külső kontroll. Az Operettszínháznak óriási szerencséje van, hogy a jelenlegi vezetőség valóban ért az énekhanghoz. Ez felbecsülhetetlen érték, ami az előadások sikerességéhez óriási mértékben hozzájárul.
– Másként kell a fiatal, a pályát épp csak kezdő művészekkel dolgozni, mint a tapasztaltabbakkal?
– Abból a szempontból nem, hogy mindenkit külön egyéniségként kell kezelni, és mindenkivel egy kicsit pszichológusként kell bánni. Azáltal, hogy a saját bőrömön megélt tapasztalataimat tudom velük megosztani, sokkal jobban tudok segíteni nekik. Ragyogóan tehetséges fiatal énekesek végeznek minden évben, de amióta világ a világ, bizonyos dolgokat mindig az idősebb kollégáktól lesünk el, nem az iskola falai között tanulunk meg. Például azt, hogy magas sarkú cipőben hogyan tartjuk magunkat, hogyan mozgunk, egy sleppes ruhában hogyan fordulunk, vagy hogy egy lépcsőn hogyan jövünk le elegánsan, nem a lépcsőt nézve.
– Tehát egy énekmesternél töltött óra nem egyszerűen a hangképzést jelenti, hanem a hang adott színházi helyzetekre történő alkalmazását és kidolgozását.
– Így van. Mondok egy példát. A János vitézben a francia királylány vív a belépője alatt. Kértem a szobámba egy tükröt, egy tőrt, a fogast kineveztük ellenfélnek, és a mozgással együtt dolgoztuk ki az éneklést. A színházi előadásokban nem ritka, hogy a koreográfia ellene van az éneklés által megkövetelt ideális testtartásnak, nekünk viszont azon kell dolgoznunk, hogy kivédjünk minden ebből adódó hibát. Ezért nézem a lehetőségekhez mérten minél többször a színpadi próbákat, sőt követem folyamatosan a kész előadásokat is.
– Az Operettszínházban operettek és musicalek is vannak repertoáron. Az ön munkája szempontjából a két műfaj között van különbség?
– A műfajok eszköztárában van különbség, de a hangképzésben alapvetően nincs. Nagyon fontos, hogy meglegyenek a megfelelő alapok, ezek lefektetése a hosszú távú, tartós karrier szempontjából irdatlan nagy felelősség, különösen akkor, ha az embernek egy csiszolatlan gyémánt kerül a kezébe.
– Könnyebb egy kicsiszolt gyémánttal, azaz egy tapasztalt művésszel?
– Ott azt kell megérezni – ahogy mondtam az előbb: jó pszichológusként –, neki mire van szüksége, hol kell egy kis megerősítés, hol van az az oldal, az a szín, ami eddig ismeretlen volt a számára. Mindig azt mondom, én nem adok hangot senkinek, azt mindenki a Jóistentől kapja. Én abban segítek, hogy a hangot kicsalogatom belőlük. És néha valóban megtörténik a rácsodálkozás: „Ez a hang belőlem jött ki?”. Mert azt a legnehezebb elhinni, még a legtapasztaltabb művészeknek is, hogy a hang biztosan akkor és ott fog megszólalni, ahol kell. Egy nagy művész mindig maximális teljesítményt akar nyújtani, ehhez pedig szükséges egy egészséges lámpaláz, amögött ugyanis ott van a felkészültség, a tudás biztonsága. Ha valaki rutinból, félvállról veszi a feladatát, az megbosszulja magát. Ezért is nagyszerű dolog, hogy a színház vezetősége biztosítja a karbantartás lehetőségét.
Szokták mondani, hogy egy énekes évente egyszer-kétszer van igazán jól, de akkor biztosan nincs előadása. Nekünk abban is segíteni kell, hogy ha valaki nem százszázalékos állapotban van akár egészségileg, akár mentálisan – mert hiszen emberből vagyunk, de bizonyos magánéleti helyzetek nem tartoznak a közönségre –, akkor is megoldja a szerepet, ne fájjon a torkának az éneklés, sőt ne ártson a hangjának. Végső soron attól is olyan nehéz ez a pálya, hogy a közönségnek mindig azt kell látni, hogy az énekes gondtalanul dalra fakad, az előadás pedig nem maradhat el. Énekeltem akkor is, amikor a szüleim eltávoztak. Nem volt könnyű, de meg kellett oldanom. Ezeket a nehézségeket le kell gyűrni, mert ez az, ami egy művészt erősít.
– Van kedvenc előadása?
– Mindig az, amit épp nézek. Egy hármas premier esetén az első este rácsodálkozom arra, hogy az előadás megszületik. A másodikon, amikor új szereposztás lép színpadra, ez a csoda megismétlődik, és a harmadikon, megint más közreműködőkkel, ugyanez történik. Ahogyan a különböző szereposztások keverednek, ismét új árnyalatokat fedezek fel, ahogy a nézők is. A színházban az a nagyszerű, és ezért marad fent már többezer éve, hogy minden este egyszeri és megismételhetetlen. Természetesen vannak darabok, amelyekhez személyesebb a viszonyom, akár azért, mert én is énekeltem egykor, vagy mert másféle kapcsolat is fűz hozzájuk, mint például az Anne Frank naplójához.
– Jól gondolom, hogy ennél a darabnál az ön színpadi és énekmesteri gyakorlata nagy mértékben segítette a fordítói munkáját és az előadó, Süle Dalma helyzetét?
– Hiába készít valaki perfekt műfordítást, ennél a darabnál a Sprechgesang, vagyis énekbeszéd miatt különösen fontos az énekesi tapasztalat. Elkészítettem egy fordítást, majd egyeztettük a karmesterrel a tempókat, Dalmával azt, hogy bizonyos hangokon milyen vokális esik jól a torkának, és hol szeretne levegőt venni, és ezek után lehetett csak a szöveget – az érthetőséget szem előtt tartva – a végső formába önteni.
– Milyen volt ez az évad az ön számára?
– Sűrű. Igaz, hogy a pandémia alatt sem hagytuk abba a munkát a tanítványaimmal, de az online tér az énekórákra nem kifejezetten alkalmas, hiszen elcsúszik a hang és a kép, még a legjobb mikrofonnal is torzul a hang minősége, kettőnk között ott a képernyő… Viszont az, hogy a leállás közben is volt feladat, a hang mellett a lélek számára is kapaszkodót jelentett.
Szerencsére ebben az évadban már ismét közönség előtt játszhattunk, telt házakkal, fajsúlyos műveket hatalmas sikerekkel. Jönnek a nézők, és nem elégszenek meg azzal, hogy megnéznek egyszer egy előadást, hanem eljönnek újra, kíváncsiak más szereposztásokra is, ami csodálatos. Az örömöt sajnos árnyalja, hogy a járványt követte a háború, ami mindenkire hatással volt, nemrég pedig Niki szomorú esete nyomta rá a bélyegét az életünkre. De egészen hihetetlen, amennyire a társulat együtt van. Érezzük, hogy egymásért vagyunk, és ez a Nikivel történtek kapcsán is beigazolódott. Egy emberként imádkoztunk, és egy emberként vagyunk hálásak minden pillanatért, ami a javulást mutatja.