A Budavári Palotakoncert után, a Te rongyos élet Kálmán Imre-gála előtt, nyaralás közben beszélgettünk Erdős Attilával, a Budapesti Operettszínház művészével. Ennek ellenére a legkevesebb szó épp a nyaralásról esett.
– Te is felléptél a jubileumi, tizedik Budavári Palotakoncerten, és az első bemutatód is egy gála lesz. Ez kevesebb izgalommal jár, mint egy előadás?
– Nem feltétlenül, mert ugyanolyan energiával készülök azokra a fellépésekre is. Inkább azt mondom, másféle a gála előtti izgalom. Amikor elkezdődik egy előadás, elkezdődik egy történet is, aminek van dramaturgiája, izgalmakon keresztül halad a vég, a megoldás felé. A próbafolyamat alatt pontosan rögzül, melyik ponton hogyan, milyen állapotban lépsz be ebbe a történetbe, ott mi történik veled. De mivel emberből vagyunk, elképzelhető egy jól bejáratott előadás esetében is, hogy rosszabb napot fogsz ki, és nem az üzemi hőmérsékleten indul be a játék. Mindig a maximumra törekszünk, de még egy sokszor játszott szerepnél is előfordulhat, hogy aznap nem találod meg azonnal a karaktert, a hangot, a szituációt. Egy előadásnál viszont van arra mód és idő, hogy ezen alakíts, jelenetről jelenetre építsd magad, ráadásul a darab és a partnerek is kapaszkodót jelentenek.
Ezzel szemben egy gálán jószerével egyetlen pillanatod van, hogy ráhangolódj a darabbeli kontextusból kiragadott dalra vagy jelenetre, és elkapd a közönség figyelmét, hangulatát. A színfalak mögött, magadban le kell játszanod az adott dalig vagy jelenetig vezető utat, hogy hiteles legyél, aztán belépsz a színpadra, és máris a topon kell lenned, javítási lehetőség nélkül. Tudod, hogy az első részben van egy szólód, a másodikban egy duetted, és mindkét fináléban egy közös dal, ezekre koncentrálsz. Ez a négy szám négy karakterváltást is jelent, ami szintén kihívás. Igaz, van némi idő az áthangolódásra – bár az az igazság, hogy nagyon élvezném, ha gyors váltásokkal kellene sok, egymástól eltérő figura bőrébe belebújni! Érdekes, kalandos élmény lenne.
– Játsszunk egy kicsit: a repertoárodból milyen karaktereket választanál, akiken keresztül egy igazi nagy átváltozószámban megmutasd magad?
– Hirtelen nem tudok konkrét szerepeket mondani. Az biztos, hogy operettekből és operákból, de még dalciklusokból is válogatnék. Nem a dal ismertsége vagy slágeressége számítana, hanem az, hogy mennyire megy mélyre az adott karaktert tekintve. Van, akitől teljes ária lenne, mástól csak néhány sort vagy pár prózai mondatot választanék, attól függően, hogy hol mutatja meg magát az a figura igazán őszintén. A dalciklusokkal lennék egy kicsit bajban, hogy mit hagynék ki, mert azok eleve sokkal intimebb vagy mélyebb betekintést engednek az előadó lelkivilágába. Azért érdekes ez, amit kérdezel, mert a szerepeimhez a legtöbbször magamból építkezem. Ebből persze következhet az, hogy valamennyire hasonlítanak egymásra, de mivel más a történet, belőlem is más-más látható.
– Ekkora örömmel tárulkozol ki a közönség előtt?
– Nem titkolózom egyetlen előadásban, egyetlen műfajban sem.
– A közönség számára ez vajon mindig nyilvánvaló? Például a Csárdáskirálynő Bónijaként mikor lehet elkapni ezeket a pillanatokat?
– Bóninál két – szerintem – igazán kitárulkozós jelenet van. Az egyik az, amikor realizálja a Stázi iránti szerelmet és teljes őszinteséggel rácsodálkozik arra. Eljátszik a gondolattal, hogy ha szabad lenne, mint csillag az égen, vajon Stázi tudná-e őt viszontszeretni. A másik ilyen pillanat a második felvonás végén van, amikor Edwin és Szilvia sikertelen eljegyzése után Bóni és Szilvia elmennek. Van ott egy egészen pici zenei pont, ahol visszatér a Te rongyos élet dallama. Ebben annyi minden sűrűsödik! Zeneileg is iszonyú érdekes. Schubert jut róla eszembe, az ő vidám dallamai mögött szokott ilyen eszméletlen fájdalom lenni. S hogy a közönség észreveszi-e, hogy ezek a pillanatok a darabból számomra nagyon fontosak, fogalmam sincs. Most mindenesetre elárultam magam. Lehet, hogy ezután másképp fognak nézni?
– Azt nem tudom, de ha a repertoárodra nézek, talán a János vitéz Bagójában van olyan fájdalom, amilyenről beszélsz. És ezt Kacsóh Pongrác sem titkolta. Amikor valami ennyire nyilvánvaló szövegben, zenében, helyzetben, könnyebb vagy nehezebb neked titkolóznod?
– Bagónak az Egy rózsaszál alatt irgalmatlan sok dologgal kell egyszerre szembenéznie. Feldolgozni azt, hogy meghalt valakid, akit nagyon, de beteljesületlenül szerettél, az önmagában kegyetlen fájdalom. Aztán ezt a hírt közölnöd is kell a barátoddal, aki legalább annyira – ha nem jobban – szerette ugyanazt a valakit. Az üzenet átadásakor elkerülhetetlen hogy újra átéld a veszteség tragédiáját. Elképesztően van ez is megírva, a zene finom lírai szépsége igazán gyönyörű. Ami meg az én kitárulkozásomat illeti: elfogadással és szeretettel gondolok minden olyan pillanatomra az életemből, amit e jelenethez köthetek, és nem félek őket megmutatni.
– Azt gondolnám, hogy aki ennyire magából dolgozik, annak nehezebb letenni az adott történetet, az aktuális szerepet, neki hosszabb folyamat a visszaalakulás.
– Én az fajta előadóművész vagyok, aki nagyon lassan megy haza a színházból. Jó, egy gála után talán valamivel hamarabb, viszont egy egész estés előadásnál másféle energiák is működnek. Ez nem azt jelenti persze, hogy egy operett után letargiába esnék, de például a Csárdáskirálynő után olyan érzésem van, mintha én lennék az Eredet című film legvégén a búgócsiga, ami pörög, majd lassan lelassul, de nem dől el.
– Ha egy rejtett kamera fölvenne ilyenkor, mit látnánk?
– Nem szoktam kívülről, tudatosan figyelni magam, de belülről érzem az öltözködés mozdulatainak a lassúságát, elnyújtottságát. Ez nem azt jelenti, hogy percekig húzom föl a zoknimat, inkább úgy kell elképzelni, hogy semmit nem sietek el. Megadom a módját, hogy levegyem a jelmezt, azzal együtt az adott karaktert is elpakoljam, és ugyanilyen ritmusban építsem vissza magam.
– Függetlenül attól, hogy egyedül vagy az öltözőben, vagy többen öltöztök együtt?
– Ha egyedül öltözöm, lényegesen hosszabb ideig bambulok ki a fejemből, ha többen vagyunk, kicsit gyorsabban nyomódik meg az a reset gomb.
– Miről szólt neked ez a nyár? Tudtál csak úgy, a fejedből kifelé bámulni?
– Most nem is akartam. Az volt a célom, hogy minőségi időt tudjak tölteni a barátaimmal, és az szerencsére összejött. Beszélgettünk, társasjátékoztunk, és hogy egy konkrét példát említsek: tematikus nap keretében borzasztó filmeket néztünk a kertben. Kifeszítettünk egy szárítókötelet, rá egy lepedőt, kiválasztottuk az IMDb-n legrosszabbra értékelt filmeket, és mindet remek hangulatban szenvedtük végig a házilag eszkábált kertmoziban.
– Szabadságrondító kérdés az, hogy várod-e az évadot?
– Egyáltalán nem az. Várom, de hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól a világban zajló történéseket kizárva még egy kicsit a Duna-parton lenni.