Június 25-én a Múzeumok Éjszakája rendezvényén került sor a Genomba Zárt Örökség című könyv bemutatójára. Ekkor indult útjára és vált elérhetővé az ölelő kezek közé kívánkozó családregény. A szerzővel, Pálinkás Szilviával beszélgettünk.
– Gyermekkorom óta élt egy családi história, mely generációról generációra öröklött a mesélése által. A történet több mint magával ragadó. Olyasmi, ami annakidején valószínűleg a nagy meseírók fantáziáját is magával ragadta volna a régi világban, ám ennek a történetnek végül a valaha élt, igazi hús-vér szereplői adják a legnagyszerűbb mivoltát!
– Valóban maradtak még fent ilyen meseszerű történetek túl az ezredfordulón?
– Persze, véleményem szerint a családi gyökereinkből fakadó, távolról érkező históriák felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Akiknek megadatik ez az ajándék, azok talán a legdrágább kincsek egyikét mondhatják magukénak.
– Szilviáé annak számít? Hogy érzi?
– Kétségkívül, ám ne csigázzuk tovább olvasókat, egy kicsit mesélek arról, amit én gyermekkoromban édesanyámtól hallottam, aki szintén az anyukájától kapta örökül ezt a történetet. Ükanyám előkelő családból származott, mondhatjuk, hogy az akkori társadalmi és anyagi helyzetnek megfelelően igencsak jó módban élt, csakhogy beleszeretett a náluk szolgáló kocsislegénybe. Szépapám ezt nem nézte jó szemmel, és kitagadta ükanyámat. A két fiatal a szerelmet választotta, összeházasodtak, és szép sorjában érkeztek a gyerekek. A megélhetés nehézsége folytán ükanyám méregkeveréssel kezdett foglalkozni, és ez is okozta a vesztét. Végül egy börtönben halt meg, magára hagyatottan. Így szólt a történet, melyet családunk generációról generációra kapott ajándékba.
– Igencsak szürreális ez a történet, de miként jutott el odáig, hogy ebből egy regény íródjon? Nem fordult meg a fejében, hogy mindez csak – ha nem bántom meg ezzel – egyik családtagjának a képzeletében született mendemonda?
– Persze, ez mindvégig ott motoszkált a fejemben. Ám a pandémia időszakát jómagam megpróbáltam megfelelően felhasználni. Kutatni kezdtem. Önkormányzati anyakönyvek után érdeklődtem, levéltárak digitalizált anyagait lapozgattam, míg végül Kecskeméten a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban ráleltem a történet valódi igazságára, sőt mondhatni sokkal többet kaptam.
– Ez rengeteg időbe telhetett, gondolom, nem volt mindig kikövezve az út ön előtt.
– Nem, korántsem. Ám a kutatásom során mindig társul szegődtek mellém a segítő kezet nyújtó, jószándékú emberek. Ide sorolom Végső István történészt, a Clio Intézet munkatársát, aki szakmai tudásával, iránymutatásával mindvégig mellettem állt. Az ő kiváló szakmai hozzáértésének köszönhető, hogy megtaláltam ükanyám végső nyughelyét a márinosztrai börtöntemetőben. Varázslatos hely, ha még nem járt arra, ajánlom figyelmébe. Az odalátogató különleges lelki érzést kap ajándékba, ha elcsendesedik ott a padon ülve. De visszatérve a segítőkre, a Bács-Kiskun Megyei Családfakutatók Egyesülete is mindvégig inspiráló ötletekkel és eszmecserékkel támogatott. No és persze a családom. Hatalmas türelemmel és szeretettel támogattak, akkor is, amikor néhanap úgy éreztem, talán nem fog érdeklődésre számot tartani ez a történet, amely az 1800-as évek végébe repít bennünket vissza, ahol merőben más sebességben fogott az idő kereke…
– A kezébe került dokumentumok és levéltári anyagok információk terén nyitottak új kapukat ön előtt?
– Mindenképp. Ráleltem a teljes igazságra. Az ükanyám nem egyszerűen méregkeveréssel foglalkozott, hanem a környék, Kiskunhalas javasasszonyaként, gyógyítóként segítette a hozzá fordulókat. Akkoriban nagy szükség volt az ilyen emberekre a szegény sorban élőknek. Megtudtam, hogy öt gyermeket hozott a világra, ebből a legkisebb sajnos „angyallá” változott, hiszen gyengeségben halt meg, legalábbis a halotti anyakönyvi kivonatán ezt lehetett olvasni.
– Mondja, ez a folyamat valami olyasmi lehetett, amikor az ember a jelenből a kutatási munkálatok során hirtelen a múltban találja magát?
– Pontosan! Nem áll messze a hasonlata a valóságtól. Apró információk tették egy nagy egésszé a történetet. Ezek fellelését pedig nem lehetett sürgetni, ki kellett várni a megfelelő időt. Így derült ki, hogy hány gyermek is született pontosan ebből a házasságból, milyen cselszövésben vett részt az ükanyám, aki egy szeretői párnak segített, hogy a férj életének kioltása által a szerelemesek végleg egymáséi lehessenek. Kezemben tartva a levéltári dokumentumot – mai szavakkal élve – egy bűntény körvonalai rajzolódtak ki előttem.
– Miként élte meg, hogy éppen az ükanyja az, aki ebben a bűncselekményben az egyik vádlottként szerepel?
– Nem tagadom, sokat vívódtam ezen, de végül megpróbáltam egy anya aspektusából szemlélni a történéseket. Nem tudhatom, mi vezérelte, avagy kényszerítette őt pontosan erre az útra. Mi volt a valódi indítékuk a gyilkosságra? Ezernyi kérdés kavargott bennem, és az esetleges válaszok mennyiségéről már ne is beszéljünk. Talán ez is indította el bensőmben azt az elképzelést, hogy ezen történet megérdemelné, ha egy családregény formájában jutna el az olvasókhoz. Ükanyám, Bor Terézia élete nemcsak fikció, a történések szálát az események folyása igazgatta folyton-folyvást. Két éven át a kutatás és írás ideje alatt hordoztam a bőröm alatt, és születésemtől fogva a génjeimben lapult ez a nem mindennapi történet. Örökség a javából, melynek fájdalmát ükanyám érezte, mely szenvedésnek 34 éves korában a márianosztrai börtönben lett vége.
– Mi volt az igazi célja ön számára a könyv megszületésének?
– Részemről mindenképp fontos volt, hogy a családunk eme története biztosítva legyen abból a szempontból, hogy legalább újabb négy generációnyit fennmaradjon és tovább öröklődhessen a felmenőimnek. Higgye el, ahogy a beszélgetésünk elején is hangsúlyoztam, mérhetetlen ajándék ez számomra, amit kötelességemnek éreztem megörökíteni egy könyv formájában. Egyébként pedig örömmel olvasom az olyan jellegű üzeneteket, amelyben valakit a Genomba Zárt Örökség olvasása arra inspirált, hogy kutatni kezdjen a saját családjában rejtőzködő különleges porlepte történetek után.