Október 24-én az Operett Napját ünnepeljük, a Budapesti Operettszínház ezt hagyományosan nagyszabású eseménnyel ünnepli. Az idei gála Kálmán Imre és Lehár Ferenc alakját, a két zeneszerző életét és pályáját idézi fel. Az est összeállítója és rendezője Homonnay Zsolt, akit november első napjaiban egy különleges gála fellépőjeként láthatnak a Nagymező utcai dalszínház nézői.
- hirdetés -
– Egy gála előtt másképp izgulsz fellépőként és rendezőként?
– Abszolút. Közreműködőként más a dolgom, azért izgulok, hogy a számaim jól sikerüljenek. Azoknak a gálák, amelyeket én rendezek, igyekszem egy előre kigondolt komoly koncepció alapján színpadra állítani, dramaturgiailag, színpadtechnikailag egyaránt. Sokat készülök rájuk. Anyagot gyűjtök, összerakom a vázlatot, megírom a szöveget, a zenét, kitalálom a szituációkat, de teljesen más ezt egy íróasztalnál, egy maketten meg egy számítógéppel megtervezni, mint a próbán, ahol éles helyzetben derül ki, működik-e ötlet, koncepcionálisan eléri-e a célt, úgy alakul-e a színpadi helyzet, ahogy fejben kigondoltam, és ami szintén nagyon fontos, a technika mindezt ki tudja-e szolgálni. Hiába gondolom, hogy a kolléga le tud jönni a lépcsőn, ha közben fordul a színpad, és a forgó nem ér oda, ha viszont a színész gyorsabban megy, és le kell neki lépni, az nem csupán az énekléshez alkalmatlan helyzet, de még balesetveszélyes is. Ilyenkor aztán jön a gyors újratervezés, és egy pillanat alatt át kell rendezni a jelenetet. Alapos felkészülés nélkül ez lehetetlen lenne. Vagy kitalálhatom én, hogy egy tacskó kutyával hol és hogyan jöjjön be Dézsy Szabó Gábor a színpadra, ha a tacskó kutyának ahhoz épp nincs kedve. A próbák során több kutyust is ki kell próbálnunk. Szerencsére házon belül meg tudtuk oldani, és egy olyan lelkes kiskutyát találtunk, aki az előadások alatt már úgy nézett Gabira, mint a Jóistenre.
– Az Operett Napjára készülő gála koncepciójáról mit lehet elárulni?
– Azért ünnepeljük az Operett Napját október 24-én, mert ezen a napon született Kálmán Imre, és hunyt el Lehár Ferenc. Ahogy kutattam a pályájukat, azt vettem észre, hogy sok közös pont, átfedés van az életükben. Némelyek ezek közül apróságok, valószínűleg ők ezeket észre sem vették, mert épp mással voltak akkoriban elfoglalva. Ezért kitaláltam egy fiktív helyzetet: valahonnan a mennyből vagy a paradicsomból visszatekintenek magánéletükre és zeneszerzői karrierjükre, és eközben felfedezik a párhuzamosságokat. Gyanítom, sosem beszélték meg a valóságban, például, hogy mindketten víz partján születtek, Kálmán Siófokon, a Balaton, Lehár Komáromban, a Duna mellett. Kálmánnál nem tudták eldönteni, hogy éjfél előtt vagy után született, Lehár viszont állítólag pontban éjfélkor. Ebből az érdekes születési pillanatból egy különös játék alakul ki. Egyrészt összesöprik az életük közös emlékmorzsáit, átfedéseit, másrészt pedig bizonyos pillanatokban, a két, egykorban élt zeneszerző mint egy kártyapartiban, úgy tromfolja egymást. Számomra is izgalmas játék volt az is, hogy az egyik jelenetben az egyes gondolatfoszlányokat, dalszövegrészleteket hogyan tudom egy asszociációs lánccá illeszteni, vagyis hogy hangzik egy hasonló gondolat a két mestertől különböző megfogalmazásban.
Homonnay Zsolz – fotó: Art&Lens Photography
De az ilyen könnyed, derűs jelenetek mellett lesznek komolyabbak is. Arról is lesz szó, hogy Kálmánról az Amerikába távozása, még inkább menekülése után itthon talán azt hitték, az élete Hollywoodban siker és csillogás, távol minden európai borzalomról, miközben hiába volt a filmstúdiónál a Marica grófnő joga, a közönség a háborús filmeket kereste, nem volt kíváncsi a derűs történetekre, és volt egy hatalmas, magánéleti eredetű összeomlása is. Lehár maradt Európában, de felesége zsidó származása miatt rengeteg zaklatásnak voltak kitéve, és Bad Ischl-i villájukba szinte beköltözött a félelem.
És ha már Bad Ischl – erről a gyönyörű és rendkívül fontos kis osztrák fürdővárosról is megemlékezünk. Járt ide Brahms, Ferenc József gyerekként nagyon sok nyarat töltött abban a Rózsa-villában, amit később Lehár bérelt, és Kálmán, Tauber és az ifjabb Johann Strauss is gyakran járt ide, tehát el lehet képzelni micsoda élet lehetett itt a kávéházban, ahol rendszeresen találkoztak. Ez az időszak egy háborúval korábbra esik, az I. világháború idejére, és ebből az időszakból a Csárdáskirálynő keletkezésének a körülményeit idézzük fel.
– Annyira lelkesen beszélsz, mintha egy operett-történeti előadást tartanál. Honnan ered ez az érdeklődés? És kizárólag a szakmád miatt, vagy más oka is van ennek?
– Tinédzserkoromban novellákat írtam, újságot szerkesztettem a középiskolában. Az érettségi után is megmarad egy darabig az írás, mert még a színművészeti előtt elvégeztem egy újságíróiskolát, aztán viszont sokáig csak a színészettel foglalkoztam. Igaz, hogy a lemezeimre dalszövegeket írtam, fordítottam, és mesekönyveim is álltak megjelenés előtt, de az elmélyültebb, hosszabb kutatást igénylő írás a rendező szakon jött ismét elő. És míg a talán volt, akinek esetleg küszködősebb volt a feladat, hogy írjunk novellát, jelenetet, darabot akár a saját élményeinkre, akár adott témákra, én bevallom, ezeket elmondhatatlanul élveztem.
– Novemberben, a halottak napja után, a nemzeti gyásznapon Andrew Lloyd Webber Requiemjét hallhatja a közönség. Miért fontos, hogy az Operettszínházban egy ilyen mű felcsendüljön?
– Mert megmutatja, hogy a musical műfajának legkomplexebb alkotója mennyire sokoldalú. Kevesen tudják, hogy az ő apja Puccini-kutató volt, és gyerekként szívta magába a klasszikus zenét, az operák világát, és izgalmas felfedezni és megmutatni, hogyan használja a Jézus Krisztus Szupersztár, a Evita, Az Operaház fantomja, a Macskák zeneszerzője a saját populáris zenei megoldásait a Requiem klasszikus, nagy hagyományú és szigorú szerkezeti formájában. Olyan a crossovert teremtett ezzel a művel, amelyhez az első felvételen Plácido Domingo adta a nevét közreműködőként.
Homonnay Zsolt – fotó: Art&Lens Photography
– A november 4-i est első fele, a Requiem szakrális zene, a második részben viszont profán művek hangzanak el. Ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz?
– A második részben valóban nem egyházi művek hangzanak el, hanem musicalek dalai, de a szakralitásukat nem vitatnám el. Tematikailag, hangulatilag az elcsendesedéshez, az emlékezéshez pontosan illeszkednek, és már csak azért sincs műfajbeli idegenség a két rész között, mert a klasszikus kompozíciós technika bennük is felfedezhető.
– Ha már Domingo: mennyire nehéz énekelnivaló elé állítja az énekeseket a Requiem?
– Nagyon jelentős igénybevétel nemcsak hangilag, de a koncentráció tekintetében is, hiszen nincs idő pihenni, itt „faltól falig” zene van, ráadásul nehéz formákkal, nehéz tenorállásokkal. Nagy és nemes feladat, ahhoz, hogy a műből egy alkalomhoz illő megvalósítás szülessen, komoly kvalitás szükséges, nem véletlenül vették lemezre a legnagyobbakkal. Hiszem, hogy a Budapesti Operettszínházban is ennek megfelelően, ehhez méltóan a legnemesebb kiállításban és hangzásvilágában születik meg a darab.
