Különleges csemegével készül január 31-én a Zeneakadémián a Budapesti Vonósok. A fókusz szólistaként Pasztircsák Polinára, zeneszerzőként pedig a 110 éve született Benjamin Brittenre helyeződik. De vajon mi a közös az énekesnőben és a komponistában? Illetve milyen belső összefüggések rejlenek a koncertműsor darabjai között?
„Tizenhat éves korom óta, mintegy isteni szikra hatására tudtam és éreztem, hogy énekes szeretnék lenni, mert így vagyok képes tökéletesen kifejezni a bennem rejlő erős és mély érzelmeket” – nyilatkozta egy interjújában Pasztircsák Polina. Meseszerűen hangzik, ugye? És valóban, az ünnepelt szopránénekesnő egész pályáját körüllengi ez a meseszerűség, hiszen nem kisebb nagyság egyengethette pályáját, mint Mirella Freni, a 2008-as genfi énekverseny első díja pedig egy csapásra beindította nemzetközi karrierjét is: tehetségére, különleges hangjára felfigyeltek az impresszáriók, karmesterek és operaigazgatók, csillagának felfelé ívelése azóta töretlen. Ma már külföldön gyakrabban találkozunk vele, mint itthon, de szerencsére a budapesti közönség is hallhatja őt évről évre operákban, dalokban, oratóriumokban és más produkciókban.
Pasztircsák Polina vallja, hogy az énekesi pályán fontos a lelki stabilitás, de attól még az énekes is ember, magas fokú érzékenységgel, tele érzelmekkel, így a profizmus szó is távol áll tőle:
„Az ember annyira rezgő lény, folyamatosan változó érzelmekkel, hogy ezt nem lehet mindig ugyanazon a szinten tartani. Csak törekedni lehet rá. […] Ha az ember csak profi énekesként van jelen, és nem lüktető, hús-vér valójában, örömeivel, bánataival, szorongásaival és ujjongásaival, akkor a produkció nem tud érvényes lenni. Pont az emberség kezd kihalni a profizmusból” – emberségből pedig az énekesnő produkcióiban nincs hiány, és talán ez kapcsolja őt össze a január 31-i hangverseny zeneszerző főszereplőjével, Benjamin Brittennel, akiről a legendás orosz pianista, Szvjatoszlav Richter úgy vélekedett, hogy műveiben „a gondolkodás képessége mindig emberi érzéssel párosul – ő az úgynevezett »emberi« zene képviselője”.
Richter – aki történetesen először Budapesten hallott Britten-művet, a Peter Grimes-t – azonnal lelkes csodálója lett az angol komponistának, és ezzel sokan mások is így voltak. Ennek ellenére ma már ritkán találkozhatunk a darabjaival. Rimbaud prózaverseire készült korai dalciklusa, a Les Illuminations (mellyel Villanások és Színvázlatok fordításban is találkozhatunk) hamar népszerű lett, és bár ma tenorénekes is előadhatja, Britten biográfusa, David Matthews szerint „sokkal érzékibb” szoprán hangon, amelyre eleve fogant, a még korábban komponált, tanára zenéje által inspirált variációsorozata, a Változatok egy Frank Bridge-témára pedig az a darab volt, amely meghozta számára a világhírt.
„Szeretettel és csodálattal tisztelegve” ajánlotta művét mesterének, Bridge-nek, és a világ ma legtöbbet játszott élő zeneszerzőjét, az észt Arvo Pärtet is az „érzékenység és az áttetszőség” késztette csodálatra Britten művei iránt: 1976-os Cantus in memorima Benjamin Britten című kompozíciója máig egyik legkedveltebb darabja lett. Brittennek pedig egyik legkedvesebb szerzője volt Mozart – akárcsak sokunknak –, akinek ugyan nem lesz kerek évfordulója, de januárban született, és ujjongó, örvendő – valamint igencsak fülbemászó – Exsultate, jubilate motettája is januárban keletkezett, talán mondhatjuk azt, hogy egy szebb és jobb jövő, vagy legalábbis új esztendő reményében.
