Gothár Péter: „Kis drámák, amiken keresztül fel lehet készülni a nehezebbekre”

Egy madárijesztő, egy oroszlán, egy bádogember és egy kislány kutyával – egy történet, amit már ennyiből is ismer mindenki. L. Frank Baum klasszikusát, Horváth Péter átiratában, január 28-án mutatta be a Kolibri Színház Óz, a varázsló címmel. Az előadásban rendezőként és díszlettervezőként is közreműködő Gothár Péterrel a barátságok kialakulásának természete és a döntések szükségszerűsége mellett a gyerekszínházról is beszélgettünk.

– Miért épp L. Frank Baum művére esett a választása önnek és Horváth Péternek?
– Mindenképpen klasszikus mesével szerettünk volna dolgozni, ami különbözik attól a digitális vészhelyzettől, amiben ma élnek a gyerekeknek. Olyan anyaggal, aminek egészséges mondandója van a célközönség számára.

– Újraolvasva a történetet meglepődtem, mennyire klasszikus a felépítése.

– A mai meseválaszték vegyes és ideologikus. Az Óz toposz, alapmese, a szeretet, a szív és az ész „fejlődéstörténete”. A maga nemében ez a mű klasszikus, mondandója érvényes.

– Ennél a műnél nem lehet megkerülni az 1939-es filmet. A legtöbben valószínűleg azt ismerik, kevesebben olvasták az eredeti, 1900–as években megjelent könyveket. A filmváltozat ismertsége befolyásolta az önök adaptációját?

– Nemcsak meg lehet, meg is kell kerülni ezeket, ha nem akarjuk, hogy az előző interpretációk az új megközelítés terhére legyenek. A történet nem csak csodálatos mese, hanem olyan teátrális elvárások vannak benne, amikhez a színpadnak kötelező, vagy legalábbis meg kell próbálnia felnőni. Tulajdonképpen az Óz, mint plakátcím vonzó egy színház számára, mert mindenki ismeri, így valószínűleg tudja, hova jön, mire vesz jegyet.

– Mennyit merítettek, ha egyáltalán merítettek, vagy a filmből, vagy a Broadway–feldolgozásból?

– A mesélés már ismert formája, jelentős számú megjelenítési eleme ma már nem érvényes – vagy ha igen, akkor a mai képzelet számára az a világ archív, mese szempontból már kevéssé érdekes. Bizonyos értelemben a gyerekek vizuális világa (remélhetőleg) fejlettebb, mint a mű keletkezésének idején volt. Nekünk, mai képalkotóknak tudni kell ezzel a kiindulási ponttal kapcsolatban maradni.

Szeretem, ha a nézőknek olyan teatralitást tudunk mutatni, ami behúzza őket a színházba, felkészíti más előadások megnézésére, megértésére is. És ehhez a megközelítéshez hozzátartozik a zene, mert a meséléshez is hozzátartozik. Az Óz zenés előadás. Majdnem, vagy talán megközelítőleg gyerekmusical szeretne lenni. Nem csak az történik, hogy fölmutatok a gyereknek valamit, hanem az énekelhető sorokkal érzelmeket, az érzelmekhez tartozó dallamokat is elő tudom hívni.

– Akkor ezek szerint a regény volt az, amiből dolgoztak.

– Az eredeti regény legelső változata a színpadra alkalmazás során nem állná ki azt a próbát, amit ma egy mesétől elvárnak a nézők. Minket az érdekelt, mi az, ami a szív felől jön, a barátság és a tiszta gondolkodás útját mutatja meg.

Jegyet venni az Ózra elsősorban felnőtt választás, vagyis nem a gyerek akar színházba menni, nem ő veszi le a polcról az Ózt, hanem a felnőttek adják neki. Elviszik egy előadásra, ami a barátság kialakulásáról, a felnőtté válás felé vezető útról szól. Egy előadásra, ami a mai zűrös mesemaszatban tisztán fogalmaz és a kapcsolatteremtésnek, az érzelmek felismerésének készít helyet.

– Ön hogyan közelítette meg a történetet?

– Egészséges és irigylésre méltó a gyerekek között alakuló barátság, mikor még nem méregetik egymás hátterét. Ha a szülők bele nem avatkoznak, akkor ez magától alakul. A másik megismerése már másik mese. Itt, a mi előadásunkban még egyből kimondják, ha megszerették egymást, és ezen az érzelmi alapon összefogva mennek abba az irányba, ahol szeretetet, szívet, észt meg bátorságot lehet szerezni. Tulajdonképpen a végig járt úton a dolgok maguktól megoldódnak: meglesz a szereplők között a barátság és a szeretet.

Óz, a varázsló - fotó: Horváth Judit — Óz, a varázsló – fotó: Horváth Judit

– Érdekes, hogy általában a főhős az, aki a történet során jellemfejlődésen megy keresztül, aki a kalandok révén tapasztalatot vagy a tulajdonságokat szerzi. Itt pedig a mellékszereplők, a társai azok, akik fejlődnek, és sikeresek lesznek. Miközben Dorottya csak haza akar jutni, a társai megszerzik maguknak, amit szeretnének: szívet, bátorságot és különböző kicsi királyságok vezetői lesznek.

– Igen, de semmi különleges felfedezni való nincs abban, ha egy lány – nálunk Dorottyának hívják – lesz az, aki megmondja, hogy az előre merre van. Vannak okos emberek okos mondatokkal. És vannak jó döntések és vannak rossz döntések is a történetben, de mégis azt, hogy mikor mit kell majd tenni, mire mit kell válaszolni, azt a kislány tudja… Jól ismerte a világot L. Frank Baum, a szerző.

– Volt-e olyan mondat vagy jelenet, ami különösen megfogta önt, vagy nagyon szíven ütötte? Ami önnel maradt?

– Ahogy a mesélést rontja a valóság, úgy a színházi befogadás készsége, képessége is romlik – a nézői lényeglátásnak tehát erősödnie kell. Ez a dolga a színháznak. Ha értelmesen és tisztán akarunk valamit elmondani, akkor egyenesen kell menni – és az Óz egyenesen megy.

Az előadás szerkezete szerint jelenetfűzér, ami valójában felfedezések sorozata. A mi megfejtésünk szerint ezek mindig valóságos helyzetek. Például mikor rá kell jönni, hogy az oroszlán azért üvölt, mert fél. Vagy mikor kiderül, hogy a madárijesztőnek a foglalkozása nem működik, mert annyira jó ember, hogy a madarak nem félnek tőle. Ezek a kiderülések igazi drámák egyébként. Kis drámák, amiken keresztül talán fel lehet készülni nehezebbekre, nagyobbakra, egyáltalán: a döntéshozásra.

Tulajdonképpen nem is olyan könnyű előadásban kibontani ezeket az alapállításokat. A leegyszerűsített érzelmi hatásokat a néző (és a történetben szereplő) gyerekek ma már hamar felismerik és a helyét is elég jól tudják. Megkönnyítette a dolgunkat, hogy ők még kimondják azt, amit felnőtt vagy kamaszkorban mi már nem mondunk ki – és szívesen mondják ki. Bizonyos életkorig a kapcsolatfelvétel természetes, az őszinteség alapbeállítottság. Ez a tisztaság a színpadra alkalmazás szemszöge, az előadás fő dramaturgiai eleme.

Csak így lehet mesélni arról, hogy merre kell menni, ha elveszett a vezérfonal, hogyan kell helyesen dönteni, hova álljak, kinek segítsek a bajban, és mi az, amit fel kell ismerni a szembejövő sötétségekből.

– Dorottya egy átlagos kislány, de az előző felvezetéssel tulajdonképpen neki ez a szuperereje, hogy tudja, hogy mikor, milyen irányba kell menni. Ez olyan jól jönne néha a felnőtt életben is.

– Hát igen, egy közösségen belül valakinek mindig kell tudni döntést hozni, amire a többiek rábólintanak. Útközben rájönnek, hogy jófelé indultak, vagy sem. A mi előadásunk eljut odáig, hogy Dorottya döntései jó döntések voltak. Itt nem valami csodálatos jutalmat kap az ember – a szereplő – hanem azt, hogy rájön: neki is van esze, bátorsága, és van szíve.

– Mi a különbség aközött, hogy az ember egy gyerekelőadást vagy egy felnőtt előadást rendez?

– Szerintem semmi. Nem is szabad, hogy legyen. Sőt. Szerintem nincs olyan, hogy gyerekszínház. Mesét csak komolyan véve, gügyögés nélkül szabad mesélni. Sőt, még többet kell beletenni, hiszen a „ma született” nézők nagyon jó nézők, nyitottak, felismerőek, jobbak az asszociációs készségeik. Az a fajta leegyszerűsítése, üzletivé tétele a mesének, ízlésnek, ami nagyon sok drága filmben, vagy csodálatos kiállítású üres mesekönyvben kerül a gyerekek elé, az engem évtizedek óta bosszant.

A klasszikus mesélésből sokkal többet lehet tanulni, befogadni. A mese alap közlési forma, amin keresztül mindent fel lehet boncolni és aztán újraépíteni. Az a jófajta dramaturgia, amikor bizonyos dolgokat nem kell indokolni, csak megtörténnek, hiszen látom, tovább képzelem és elhiszem – itt, ezen a ponton kiemelt az alkotók felelőssége. Mi színházat akartunk csinálni az első perctől fogva és nem gyerekeknek játszani, hanem egy mese-előadást készíteni. Aki színpadon van, az ott, akkor kasszíroz, abban a pillanatban, amikor találkozik a nézőivel – és ezt a várakozást éljük most át együtt a színészekkel, Horváth Péter íróval, Selmeczi György zeneszerzővel, Novák Jánossal és a Kolibri társulatával.

– Ön itt szokott lenni a bemutatón, illetve a későbbi előadásokon?

– Egy előadás úgynevezett gondozása elsősorban lelki kényszer. A színház, az előadás lényege, hogy állandóan képes változni, ez a jó benne. Hogy minden abba az irányba mozduljon, amerre elindítottuk – erre fontos odafigyelni. Egy színházi előadás megnézése – buszozással, ruhatárral és pereccel együtt – felér bármilyen digitális vagy iskolai élménnyel. Ezért lényeges, hogy az előadás vizualitása, zenei hangzása, a színészi jelenlét igaz legyen, mert mindez csak akkor átélhető, csak akkor megismételhetetlen pillanat.

– Akkor a színház a rendezőtől is folyamatos, aktív részvételt igényel, ellentétben a filmmel?

– Ha a színházban megszületik valamilyen különleges pillanat, akkor annak az a nehézsége a színész számára, hogy azt újra meg újra reprodukálnia kell; azokat a töltéseket valahogy föl kell tudni szedni napról napra, hogy a pillanat mindig olyan legyen, mintha először történne, először születne meg. A filmen elég, hogyha ez a pillanat szerencsés esetben rögzítésre kerül – a színház ellenben nagyon más műfaj, a nézőkből is mást hív elő. Amikor a függöny felmegy, és onnan, a színpadról megcsap egy másfajta levegő, egy másik világ, az semmihez sem hasonlítható pillanat: az velem történik akkor, mikor én ott vagyok, és nem akkor, mikor van időm bekapcsolni a faterom számítógépét.