Egy kárpátaljai származású kutató orvosnő vak fiával a háború elől Magyarországra menekül, ukrán férje otthon marad harcolni és ellenállni. A családot egy tudós kolléga fogadja be. A darab március 3-án debütál.
Tíz éve egy konferencián találkozott az orvosnő és magyarországi kollégája, ahol egy futó kaland – konferenciaszerelem – is megesett köztük, innen az ismeretség. Az asszony nem tud kihez fordulni, megkeresi a régi barátot. A férfi rögtön igent mond, erkölcsi kötelességének érzi, de a feleségével és a gyerekével ezt nem beszéli meg előre. Lányát is kész helyzet elé állítja: a tizenhat éves lánynak át kell engednie a szobáját a menekülteknek. És ezzel egy újabb tűzfészek jön létre, messze Kijevtől, a harcoktól.
Ebben a helyzetben nem a tíz évvel ezelőtti kaland a dráma legfontosabb tétje és mozgatórugója – bár persze ez is előjön. A segíteni akaró jószándék az együttélés során nem elég, újabb konfliktusok adódnak. A menekülő család katasztrofális mentális állapota a háziakra is hatással van. Hogy fogadja a kialakult helyzetet a feleség és a kamasz lányuk? Tudják-e folytatni a korábbi életüket, ahogy szeretnék? Sikerül-e a kényes helyzetből jól kijönnie a három felnőttnek és két kamasznak? A házasság problémáit hogyan erősíti fel ez a nem mindennapi helyzet és a feltörő emlékek? Az ukrán fiú és a magyar lány közötti eső ellenszenv hogyan változik szerelemmé? Mi az a külön nyelv, amin a szerelmesek egymással kommunikálnak, de a többiek ezt nem értik? És mi történik, ha vége a háborúnak és a család visszatérhet Ukrajnába?
A darabban a belső monológok zenében szólalnak meg – Szirtes Edina Mókus zenésíti meg a szereplők belső gondolatait. A zene és a ritmus kiemelt jelentőségű: egy ütőhangszeres élőben kíséri a jeleneteket és az énekeket. Az ütőhagangszerek ütései a menekültekben a háború zaját idézik fel, de a szereplők lelkében dúló háború zaját is kifejezik. A zene, a ritmus és a szöveg egymásba játszó szövete adja majd meg az előadás elemelt, költői stílusát – a Baltazár színészei előadásában.
