A legtöbb koncert műsorszámai valamilyen logikai szálon kapcsolódnak egymáshoz. Február 20-án a Pesti Vigadóban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar négy műben négy külön világba kalauzolja hallgatóját.
A Danubia Szimfonikus Zenekar felkérésének eleget téve Vajda János (1949) 2000-ben komponálta Titanic című szimfonikus költeményét. A mű Petőfitől – a Föltámadott a tenger című versből – kölcsönzött alcíme (Azért a víz az úr) érzékletesen fogalmazza meg a zenekari kompozíció hátterében meghúzódó alkotói gondolatot: a természet ereje előtt az embernek meg kell hajolnia. A 1912. április 15-én elsüllyedt hatalmas tengerjáró hajó, a Titanic katasztrófája az emberiség történetének egyik legnagyobb hajószerencsétlensége volt, amelyben 1.517 ember halt meg. Vajda János zenekari darabja a zene nyelvén fűz kommentárokat a történelem e tragikus eseményéhez.
Egészen más hangulatokat és érzéseket közvetít Richard Strauss (1864–1949) Négy utolsó ének című kompozíciója. Ahogyan a cím is sejteti, ezek a zeneszerző végső megszólalásai. A négy dal közül három Hermann Hesse, egy Joseph von Eichendorff sorait zenésíti meg, és valamennyi a búcsú gondolatát járja körül meghitt békével, bensőséges alkonyi derűvel. Érdekesség, hogy Strauss nem sorozatnak szánta a négy dalt: azokat zeneműkiadó barátja, Ernst Roth rendezte ciklusba.
A zenehallgató, aki a hangverseny elején Vajda János Titanicját megismerve fogalmat alkothatott arról, hogyan értelmezi a szimfonikus költemény romantikában gyökerező műfaját egy kortárs zeneszerző az ezredfordulón, a koncert különlegességnek számító műsorszámához, Antonín Dvořák (1841–1904) A déli boszorkány című, ritkán játszott darabjához érve azzal szembesülhet, milyen volt ez a műfaj a 19. században. A zeneszerző 1896-ban írta művét honfitársa, Karel Jaromír Erben versének inspirációja nyomán. A költő és folklorista cseh mondát dolgoz fel, amelyben a romantika által sokszor megénekelt gyermekhalál-történettel találkozunk: a déli boszorkány elragadja az anyától kisfiát.
Franz Schubert (1797–1828) 1817 októbere és 1818 februárja között írta VI. (C-dúr) szimfóniáját. Ez a mintegy félórás, négytételes alkotás csupa energia és invenció. A pompás mű egyetlen balszerencséje, hogy Schubert írt egy másik C-dúr szimfóniát is, a IX.-et, amelynek hatalmas sikere máig elhomályosítja a Hatodik erényeit. Olyannyira, hogy ez még a két mű ragadványnevében is megnyilvánul: a IX.-et „Nagy C-dúr szimfóniának” szokás nevezni, míg a VI. a „Kis C-dúr szimfónia” titulust kapta. Pedig szépségekben gazdag mű, érdemes meghallgatni!
Richard Strauss Négy utolsó énekében Pasztircsák Polinát hallhatja a közönség. A kiváló szoprán rendszeresen szerepel hazai és külföldi operaszínpadokon, de hangversenyénekesnőként is gyakran pódiumra lép. Stiláris sokoldalúságát jelzi, hogy Händeltől Poulencig, Mozarttól Wagnerig, Beethoventől Arvo Pärtig a legkülönfélébb szerzők műveit tolmácsolja.
Az est karmesterét, Kovács Jánost aligha kell bemutatni a zenekedvelőknek. A hetvenhárom éves muzsikus fél évszázada vezényel, művészetének védjegye a minden műfajban otthonos sokoldalúság, az engedményt nem ismerő igényesség, a megfellebbezhetetlen szakmai tudás, valamint az alkotók és műveik iránti feltétlen alázat, amely interpretációit meghatározza.
(A promóciós cikkekben és az érzékeny tartalmú bejegyzésekben nem jelenítünk meg reklámot.)