Szerző: Faludi András

Hosszúnak tűnő nyolc és fél perc mai jussunk, de jóságából jósága kompozíciónak hogy hamari csupánná csökken az élvezeti értéktől. Jazzunalmasságából kitűnő maszterdarab ez. Kísérletezésből zseniális. Átgondoltan összerakott felbújítása Szomorúnak. Mer’ megtartani az eredetiből, felhasználni az azótalikból, hozzátenni saját gondolatot mind konduktorilag, akár danolilag, de orkesztárilag is. Kishölgy beművészeli magát a megszokottól eltérve, fúvósaink csajkovszkiji mesebalettot idéznek, beproducelik a szaxofont szexinek közepére. Dramaturgia van, öncélúságot nem vélek. Harmóniát teremtő összerakás. Érző az alkotók tisztelete dal iránt, fontos mérföldköve ez a Szomorú vasárnap-történelemnek. Érzés hogy kedvesbebújós belepihenés a szerelembe ez. Örök hosszantartó kielégülés az élettől az egymásra simuló nyelvintések, hangszerérintések, odafigyeléses szembe…

Van-e oly bulika, ahol az „á’-á’ Áldozatra várva” ne hangoznék föl legalábbis minimumegyszer? Máshogy kérdem. Buli-e az, ahol nem keveredik be spotify-on / apple musicon / Youtube-on a Neoton, avagy offline nem áll oda egy copfos kislány a dj-pultkocogtatva Nyár vant kérni legszebb nézéssel magas füllhallgatós emberhöz? Hát nem. Oly mélyen gyökerező ez a magyar popkultúrában, mint legoly Csavard fel a szőnyeget, rockosabban az Üljenek a fiúk ölébe a lányok, vagy a bulivégi Most múlik pontosan. Nem eldönthető, hogy valóban jók-e még ezek, vagy csupáncsakugyan hozzátartoznak a kötelezőhangulathoz négysok vodka után. Hogy jók-e az nem tiszt megítélni, viszont bizton elhangzottak…

Nagybrit banda Army of Mice (GB) leheli belénk ma a Szomort. Kis triphop elektrikben adja a jót a három muziszien. Belehullámzi bátran új érzülettel testünkbe a régi tudást, tán szintetizálja nekünk, mit az elmúlt évtizedekben gondoltak a dalról mindeni előadók. Mintmikor megtalálod igazit, és az összeseddigi érzelmi, testi tapasztalást átadod és megéled a valódi boldogot. Tán mégjobb, ha sok volt az elmúlt élmény – ilyenisolyanis–, még mélyebb így az érzés. Hallgatod, látod, érzed újra és újra és végtelen és megmagyarázhatatlan és elmélyülő, egyre mélyülő elmélyülően. Olyan a dal, hogy veled marad, hogy vele maradsz… – tán örökre. Dal a test, a lélek…

Esmét zongora a fókusz. Amolyan rosszelhangolt(sic!) az érzet, holott direkt ez. Minden csodálatos hamisság válik gyönyörű harmóniává. Egyfelől az eredetit végtelenre egyszerűsített hullámzó billentésdinamika adja a melódia alapját tolva fel érzelmi skálánk a magasságig, hátrészből hozzásikált modernitás tollant lelkünkbe fronthatást. Csusszanó csók ez tonalitásban, szívbe tekintés, lágy érintés rezgőérzékiségig. Messzeháttal egymástól – billen az ujj, suttyan a kéz, szólan a hang – távolból is egyek – a nem-látás szerelme.

Mindig legyen vasárnap! Nem kell a hétkezdés, fölös a szerda, csüt-péntek is átugrós, látatlan a szombat, ha ilyen vasárnapok léteznek! Lányka Mallorca dalú. Félretradicionáltan szomorú bár a tétel, Sofía lélekből tolja belénk a napfényt, bátran új a fogalmazás. Kijön gyomrából nyelőcsövén, garatán át fogain keresztül a nyelvével és szájüregével képzett szuperság, midőn visszaút legoly hű de jó! Elterül testen, mellkason, lélekben. Részeddé válik, magaddal viszed. Xavi pörge billentyűje, átérző ujjkezelése hol a huncut, hol a full tisztelet nóta, de mindenképp tekintetes szerelem hangszer iránt. Duónk szpirít ad hiányzó napoknak hát, heti négy-öt csoda oldja a vasárnapi várakozás nehezét. Oda- s…

Kontrasztos témaválasztás a mindig vidám(ságot sugárzó), humorral és -ból élő, sokak kedvence Koós Jánostól. Abban a korban énekelte fel, s vette repertoárra, mikor nem volt korstílus szomorút vidáman, de ő személyiségével, lelkével, mindenével itatta át a dalt: https://www.youtube.com/watch?v=oCPPreKR9lA hiába is a szöveg komorsága, a melódia végzetessége, átcsillan előadásából a mindigpajkos, cinkosvidám szájszélsága. Kikerülvén cenzorok szigorát jutott fel koósizáltan albumra a seressi üzenet, bizonyítván, hogy a mondandó nem nyolcvanéves, hanem mindigélő, emlékörök, ittmaradó valóság. Csukott most a szem, pihenő most a test, gondoló az elme.

Fülve telt hanggal ülök koncert után Szomorút írva. Élő még agyban csellista-pianista zsenije, kontinuitás kell.  Ülök bulinegyed, hangos turisták köröttem, nem csöndül fejemben tudása Chopin-elménynek; kontinuitás kell. Édes csókként várom két pohár Żubrówka-almalé melódiája Vasárnapnak. Cigaretta mellé. Itt van már. Mellettem. Tán tíz méter csupán, ez ölelésnyi már, miként ölel át mai performer kvartett – s általam Bennetek is – mindenek tudásával, Seresst idézve. Ne tovább! Itt maradj! Menj tovább! Bújva tudd a kedvest! Hallgatva érezd a kvartettet most! Az igazi Szomorút kapod. Folytasd utad! Bennem már lengyeli az első pohár, lassan második, kontinuitás kell… Iszom övét, várom a hatást, várom az ölelést, a melódia…

Dala Satan’s Cheerleadersnek emlékélményeket ébreszt bennem. Régi balatoni nyarak, a klasszik filmfelvevő darabossága, elmosódott képek, éles emlékek. Fogom magam hát, s összekalapálok alá apámanyám régi felvételeiből kisklipet. Nyarak, mikoron alszunk barátoknál, hol más barátok is alszanak bizonyos, netán egy az ágy. Bozontos tovább a kover, gondolatok is bugyborékolnak folyton: harminc-negyven évek eltelnek-e úgy, hogy azok a nyarak visszaköszönnek egyáltalán valamilymód. S biza vissza. Akkor még ugrókötél és hinta, bilizés és bukfenc, ma már régi és új barátságok, szerelmek és nosztalgia. Beleborzongás – hát eljött ez is. Hideg-a-kiráz hogy mi csöpp input (e dal) is elég ahhoz, hogy átíveljen az elmúlt…

Nincs ének. Nincs kiművelt professzionalitás. Érzelem van manír nélkül. Pőre szaxofonjával hasít bele agyunkba Szomorút fújva a princetowni kocsmuzsikus David Schachter. Nem törőd külvilággal, görnyedten középrevánszorg és megszólaltat. Benne van a mindenség: a szerelem, a féltés, a hiány, az elmúlás, a közelség és a távolság. A kézenfogás, a tekintet, az ölelés, simítás, a padonülés. Mindent tud a kisember szájában a hangszerrel. Megszólaltat vele mindent, beleoralizálja lelkét az aktuális dalba, minden dalba estétől reggelig; érzés, illat, tudat megmarad reggeltől estélig, tegnaptól holnapig.

A The Smithereens amerikai banda is tudja azt, amit sok feldóban tapasztalhattunk már: újat mutatni a Szomorú vasárnapból, a dal által új érzelmeket megmozgatni, új ritmust originálni bele a megszokottba. Megújítja tudásunkat, hangulatot teremt. Bömbölhet ez mélynyomóból nagyszínpadon – hullámz rá az audiensz. Szólhat ez Tesla lemezjátszón – érzelmesebben mosogat a háztartásbeli. Fülhallgatható ez téli langy esőben – kapualjban várod a kedvest. Mind-mind ütemet, ritmust, szívdobogást ad. Csukott szemmel szaladsz replay1-re állítva a hangszerszámot, húnyt szemhéjad nedvesed a ködszitálástól. Sietsz. Kézenfogástávolságban mellette lépkedsz. Dal előrehaladtával egyre tempósabban mész. Befordulsz utcákon, ismerős a táj, egyre gyorsabb vagy. És tudod, lassan odaérsz.…