Szerző: Illés Szabolcs

Amennyiben egy zenész komolyabban érdeklődni kezd a régebbi korok előadói stílusai, és főként azok hangzásvilága iránt, az egyik legalapvetőbb kérdéssel kapcsolatban már a kezdetekkor komoly döntésre kényszerül: szert kell tennie egy olyan hangszerre, ami valamilyen módon kapcsolatban áll a játszani kívánt zenetörténeti korszakkal, hogy segítségével valamiféle támpontot nyerjen a kor hangzásképének elképzeléséhez. Ha már régizenélésre szánjuk el magunkat, természetesen a legkézenfekvőbb az lenne, ha ehhez rendelkezhetnénk a zenéknek megfelelő eredeti hangszerekkel. Ez azonban, ahogyan már korábban említettem, a legtöbb hangszertípus esetében, több okból is szinte elérhetetlen cél. Billentyűsöknél a legritkább esetben maradtak fenn a hangszer eredeti mozgó alkatrészei (ugrók, pengetők,…

Barokk hegedű, barokk cselló, barokk brácsa – elnevezések, melyek a régizene-mozgalom kapcsán, a 20. század elején jelentkeztek először a zenei életben. Bach még nem tudhatta, hogy barokk hegedűre írta szólóműveit, ahogyan Joachim József sem sejthette, hogy bélhúrokkal felszerelt hangszerét száz év múlva „romantikusnak” fogják majd titulálni. Ezek a megkülönböztetések a korábbi korok zenéinek historikus megközelítésével nyernek értelmet, ahol az előadók megpróbálják a folyamatosan növekvő koncertrepertoárt a különböző stílusokhoz illő hangszerekkel lefedni. A hegedű-család esetében ez egy izgalmas vállalkozás előadók és hangszerkészítők számára egyaránt, a feladat kettős természete miatt. Egyfelől ugyanis a hegedű-formájú hangszerek 16. század közepétől nyomon követhető története során…

A viola da gamba-család tagjai a legrégebbi európai vonós hangszerek közé tartoznak. Népszerűségük és fénykoruk olyannyira a reneszánsz és a barokk zenei korszakaihoz köthető, hogy nem sokkal a 18. század közepe után, a hegedűk rohamos előretörésével teljesen ki is mentek a divatból. Hangjuk nemes finomsága, a zenei artikulációjuk érzékenysége egy gambaconsortot hallgatva rögtön szembetűnő és más hangszerekkel összetéveszthetetlen. Egy historikus gambakoncerten rögtön világossá válik a mai közönség számára is, létük nem olyan magától értetődő modern, zajos életvitelünk közepette. Ezért az sem véletlen, hogy a régizene-mozgalom egyik legelső nagy vívmánya volt, a csembalók iránti kezdeti elkötelezettség mellett, hogy ezeket a csodás…

J. J. Quantz Fuvolaiskolájának korábbi intelmei alapján megismerhettük, hogy miért és hogyan alakította át a korabeli olasz ízlést Vivaldi és Tartini, utánajártunk, hogy mennyiben árt, vagy használ, ha újmódi olasz hegedűsök kerülnek egy zenekarba, de azt is megvizsgáltauk, hogy miért kezdje minden hangszeres francia játékmóddal a tanulmányait. Nézzük most a francia énektechnikát. 73. § Itáliában tudomásom szerint sohasem adtak elő nyilvánosan francia operákat, sem magánhangversenyen francia áriákat vagy más énekes darabokat, még kevésbé hívtak meg francia énekeseket. Ellenben Franciaországban, bár nem adtak elő nyilvánosan olasz operát, olasz áriákat, concertókat, triókat, szólókat azonban játszottak magánhangversenyen, olasz énekeseket is hoztak és alkalmaztak, amiről…

J. J. Quantz Fuvolaiskolájának korábbi intelmei alapján megismerhettük, hogy miért és hogyan alakította át a korabeli olasz ízlést Vivaldi és Tartini, utánajártunk, hogy mennyiben árt, vagy használ, ha újmódi olasz hegedűsök kerülnek egy zenekarba, ezúttal pedig nézzük, hogy vélekedett a 18. századi teoretikus a franciákról. 65. § A franciáknál éppen az ellenkezője található annak, amit az olaszokról elmondtam. Mert, ahogy a zenében az olaszok szinte túl változékonyak, úgy a franciák túl állhatatosak, és túl rabszolgalelkűek. Túlságosan kötődnek bizonyos karakterekhez, amelyek előnyösek ugyan a táncokhoz és a bordalokhoz, de a komoly darabokhoz nem, ezért náluk az új is gyakran réginek tűnik. A…

Az idei nyár bőséges régizenei kurzuskínálatát böngészve egy számomra igen furcsa hirdetésre lettem figyelmes: Régizenei karmesterkurzus! Méghozzá ebben a formában nem is először, és ráadásul az ország legrégebben alapított, „hivatalos”, régizenei rendezvénysorozatában a Filharmónia Budapest szervezésében. Első reakcióm amolyan Besenyő Pista bácsi-félére sikeredett: Noooormáááális? Azt hiszem, blogom rendszeres olvasói számára nem lehet kérdés, mire is gondolok, hiszen már több cikkemben is taglaltam a régizene és a karmesterek mai viszonyát a korhű gyakorlattal szemben. Akik pedig esetleg más forrásokban is keresgéltek és utánanéztek a barokk kor előadási szokásainak, azok számára egyértelműnek kell lennie, hogy egy autentikusságra törekvő koncertszerű előadás legfeleslegesebb tartozéka…

J. J. Quantz Fuvolaiskolájának korábbi intelmei alapján megismerhettük, hogy miért és hogyan alakította át a korabeli olasz ízlést Vivaldi és Tartini, most pedig arról lesz szó, hogy mennyiben árt, vagy használ, ha újmódi olasz hegedűsök kerülnek egy zenekarba. 61. § Úgy tűnik, majdnem minden modern olasz hegedűs egyforma stílusban játszik, ezért elődeiktől nem éppen a legszerencsésebb módon különböznek. A vonásnem, amely hangszereiken a fúvósok nyelvütéséhez hasonlóan az érthető zenei artikuláció alapja, náluk gyakran csak arra szolgál, mint a fújtató egy dudánál, azaz hogy a hangszer tekerőlantszerűen szóljon. Mindig ott keresik a legnagyobb szépséget, ahol az egyáltalán nem található, nevezetesen a szélsőséges magasságokban,…

Természetesen nem csak II. Frigyes híres fuvolatanára szolgálhat hasznos információkkal azoknak, akik a régebbi korok zenei világába szeretnénk bepillantani. Mielőtt azonban ismeretterjesztő gyűjteményemben más szerzők műveire továbblépnék, fogadják szeretettel az itt következő idézeteket a Fuvolaiskola utolsó fejezetéből, amikből kiderül, mi a szerző véleménye az olasz és francia zenéről, sőt ebben a legelső részben azt is elárulja mivel járult hozzá a kor két leghíresebb hegedűse, Vivaldi és Tartini az olasz zenei ízlés leromlásához! 53. § A barbár népek kivételével egy nemzet sincs, akinek ne lenne valami a zenéjében, ami számukra kedvesebb, mint más népeknek, de ezek a sajátságok általában vagy nem…

Bár egy korábbi cikkemben Bach művei kapcsán már igyekeztem körüljárni a 18. századi német egyházi művek korabeli és mai előadói apparátusainak eltéréseit, a Húsvét előtti menetrendszerűen szaporodó passió-előadások kapcsán úgy vélem nem árthat még egyszer tudatosítani a mostani megszokott „historikus” gyakorlat és régi korok ízlése közti különbségeket egyben rávilágítva azok konzekvenciáira az előadó együttesek arányait és hangzását illetően. Ahogyan ezt már korábban is említettem, az 1980-as évektől kezdve, a kutatások előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy még a mostanában elfogadott, „megreformált”, csökkentett létszámú kórussal előadott templomi koncertek is sokkal inkább az angol vagy francia barokk szokásokat tükrözik, mint az ezzel egyidejű…

Ki ne gondolt volna már arra, milyen jó lenne egy időutazást tenni a múltba, szemtanúként jelen lenni az emberiség történetének fontos pillanataiban? Régizenészként pedig talán még ennél is csábítóbb az ötlet: nem lenne fantasztikus élőben hallani Bach orgonaimprovizációit, Monteverdi operapróbáit vagy betekinteni a zenei szalonokba, ahol Chopin zongorázik, ahelyett, hogy porladó dokumentumok és visszaemlékezések, rég elfeledett hangszertechnikák fárasztó kutatása után is sokszor csak sötétben tapogatózva próbáljuk meg rekonstruálni elődeink stílusát, ízlését? Különösen, mivel koncertéletünk mai valósága ez ügyben eléggé lehangoló. Az egyik leggyakoribb műsorcím ugyanis, különösen barokk zenére alkalmazva és közhellyé degradálva valahogy így hangzik: Zenei utazás vagy Zenés kalandozás…