A címben szereplő mondat nem egy elsárgult, évszázados plakáton olvasható, hanem néhány hete, 2011. márciusában lobogtatták egy transzparensre írva a római Teatro dell’Opera Nabucco premierjének végén a színház díszítői – az úri közönség ovációjával kísérve, s minden bizonnyal az igazgatóság támogatásával. Ma már nehezen hihető, de az elmúlt évszázadok során előfordult néhány pillant, amikor egy-egy operarészlet bekerült a nagybetűs történelembe, – gondoljunk csak arra a brüsszeli 1830-as Portici néma előadásra, mely kirobbantotta azt a forradalmat, mely végül az önálló Belgium megteremtéséhez vezetett, vagy a mi 1848-as Szabadságharcunkra, ahol a Hunyadi László Meghalt a cselszövő kórusát énekelve masíroztak eleink. „Nel 150…
Szerző: Karczag Márton
Minap a kezembe került a néhány éve elhunyt kiváló esztéta, Fodor Géza egyik könyve (Zene és színház – Agumentum Kiadó, 1998). Az alábbi részlet egy 1994-es írásából való, melynek címe: A magyar operakultúra tönkremenetele. Tanulságos olvasmány. Csernus Tibor: Színésznők (1959) „…már 1990-ben úgy állt a dolog, hogy egy zseniális operaigazgató sem tudtam volna új pályára állítani az intézményt, ma még inkább ez a helyzet. Az a tényállás, hogy a két színházat átfogó monstruózus operakombinát évtizedek óta kényszerpályán lefelé tart, hogy a fenntartó magyar állam az ötvenes évek kultúrforradalmi illúzióink szétfoszlása óta nem tudja eldönteni, mire kell neki az Opera, mit…
Ma 130 éve született Bartók Béla, a komolyzene világának legismertebb magyar zeneszerzője. Ugyan nem hiszek az évfordulók fontosságában, de arra mindenképpen hasznosak, hogy elgondolkozzunk egy percre arról, hogy mit is jelent nekünk ma az érintett. Ha megnézzük a nagy nemzetközi zenekarok műsorát azt látjuk, szinte mindenhol évről évre eljátsszák Bartók valamelyik alkotását, műveit külhonban az egyetemes zenetörténet alapművei közt tartják számon. Meglepő módon ez hazánkban közel sem ennyire egyértelmű, Bartókot még mindig illik egyfajta kötelezettségnek tekinteni, ahelyett, hogy behelyeznénk azok közé a valós hungarikumok közé, melyek méltóképpen képviselik országunkat a nagyvilág előtt. Természetesen van Bartók Archívumunk, ahol nagyszerű zenetörténészek…
Az operával szemben gyakran emlegetett kifogás a kövér emberek irracionális szerelme. Ez részben igaz is, de ha végignézzük a művészettörténet szépségideáit, a festett Vénuszok közül se férne be egyik-másik az ember ágyába. Azon szerencsések közé tartozom, akik még élőben, szerepben (nem koncerten) láthatták a 20. század második felének egyik legnagyszerűbb tenoristáját, Luciano Pavarottit. Bécsben történt, 1995 nyarán. Ekkoriben még az emberek az előadás előtti este hálózsákban aludtak a Staatsoper előtt, hogy másnap pár schillingért – hol volt még akkor az Euró!? – állóhelyről nézhessék meg az előadást. Pavarotti egyik utolsó fellépése volt Bécsben ez a Tosca. Koncerteket szinte élete végéig…
Vajon létezik-e a jó értelemben vett hülyeségnek határa egy előadáson belül? Tulajdonképpen nem. Hiszen a színpadon bármi megtörténhet, s ezért a konzervatív nézők szeretik a rendezőket okolni. De nem feltétlenül ő a ludas! Olykor maguk a szerzők is kapitális marhaságokat írtak – ami esetleg pont a lehetetlensége miatt lesz nagyszerű! Egy ilyen sikertörténet Offenbach operettje, az Orfeusz az Alvilágban. Jacques Offenbach Jakob Wienerként látta meg a napvilágot egy kölni kántor hatodik gyermekekét. Először csellistának tanult, majd karmester és zeneszerző lett, végül színházi vállalkozó. Párizsi színházába az általa komponált remek és pikáns operettek miatt tódult a közönség. Pályájának egyik csúcsa az…
Az előadóművészek életében megkerülhetetlen kérdés, hogy meddig állhatnak színpadon. Van, akinek már 30 évesen ajánlatos lenne lemászni a megszentelt deszkákról és van, aki 70 évesen is tökéletes produkciót nyújt. Melis György nevét talán nem csak az operabarátok ismerik ebben az országban, hiszen sokak kedvence volt, ő még 80 évesen is páratlanul énekelte a Bánk bán Tiborcát. Hol van akkor a határ? Tulajdonképpen nem mondható meg. Talán az a fontos, hogy a közönség számára ne legyen kínos, amit lát és hall. Lehet valaki illúziókeltő még öregen is, ha el tudja bűvölni valamivel a nézőket. A felvételen éneklő Martha Mödl 80 éves…
Másfél éve az Operaház a 125 éves jubileumára készült. Mindenképpen szerettem volna valami frappáns korabeli újságcikkre bukkanni. Hosszas kutatás után az alábbi 1894-ben íródott visszaemlékezést találtam. A szöveg elhangzott egyszer a színház jubileumi estjén, de annyira jellemzőnek és örök érvényűnek tartom, hogy szívesen postolom. Ma tíz esztendeje, hogy az Operaházat fényes közönség előtt megnyitották. Az inkognitó-páholyban jelen volt őfelsége is. A meghívott vendégek között képviseltetve voltak az ország összes méltóságai: miniszterek, főrendek, képviselők, diplomaták, tábornokok, prelátusok stb. Podmaniczky intendáns honvéd őrnagyi ruhában csinálta a honőröket. A hölgyek estély öltözetben, a férfiak díszmagyarban vagy frakkban jelentek meg. Theatre parée volt a…
Hatévesen bűvölt el először Mozart Varázsfuvolája a hodályszerű Erkel Színházban. Mára – néhány villanáson kívül -annyira emlékszem, hogy egy magas bácsi ült előttem, és a szünetben kaptam perecet. Nyilván nem sokat értettem a meséből és az időnként artikulálatlan éneklésből. A varázsfuvoláról úgy tartják, hogy éppúgy szól a gyerekekhez, mint a filozófusokhoz. Nos, ez nem minden körülmények között igaz… Nekem mindenesetre megtetszhetett a színház, mert egyre többször kértem apámat, hogy vigyen előadásra. Ám a dolog idővel kezdett gyanússá válni: mint kiderült, operába járni egyáltalán nem dicsőség, sőt az iskolában (budai elitiskola) kifejezetten kínos volt, még a hatvanas énektanárnő is inkább megvető…
