Szerző: Kerekes György-Pallai Péter

A Modern Jazz Quartet 1952-ben, Dizzy Gillespie bigbandjének feloszlása után alakult meg, tagjai Milt Jackson (vibrafon), John Lewis (zongora), Percy Heath (bőgő) és Kenny Clarke (dobok) voltak. A zenészek eleinte kísérleti műhelyként kezelték az együttest, szinte alig léptek fel, főleg zenei elképzeléseiket próbálták ki.

Minden művészeti ágban voltak, vannak és lesznek olyan egyéniségek, akik valamilyen oknál fogva kultikus figurákká válnak.

1949 a jazz fordulatévének is tekinthető. Ehhez a dátumhoz köthető a cool felemelkedése és az európai klasszikus muzsika hatásának erősödése az amerikai jazzben.

Kihallható-e jazz különböző stílusaiból az adott korszakra jellemző közérzet, a háború, majd a hidegháború hangulata? Milyen zenei reakció adható egy hirtelen felbukkanó, erős versenytársként jelentkező új műfajjal szemben?

A progresszív jazz névadója és legtudatosabb művelője persze Stan Kenton volt. Ő produkálta időnként a jazz történetének legfelemelőbb, máskor legirritálóbb muzsikáját, néha az ő zenéje volt a leglenyűgözőbb, néha pedig a leglesújtóbb, időnként a kentoni hangzás volt a legizgalmasabb, de volt olyan is, amikor ízlésficamba vagy unalomba fulladt.

„Nem lehet a zenét úgy csoportosítani, hogy »jazz«, »szving« meg »dixieland«. Ezek mind pusztán zenei formák, amelyek az emberek eltérő elképzeléseit és előadásmódjait jellemzik. Személy szerint én ezt mind zenének hívom, és a zene az, amit szeretek” – idézi Charlie Parkert a DownBeat magazin.

A negyvenes években lemezipar beindult, de a bigbandfelvételekre sokkal nagyobb volt a kereslet, mint az új muzsikát próbálgató kisegyüttesekére. A jogdíjak kérdését azonban sajátosan értelmezték.

A kiváló trombitásról ezúttal két szokatlan, nem szükségszerűen zeneszakmai kérdéseket illető történetet idézünk fel.

A 30-as évek végén és a 40-es évek elején Harlemben két helyen jammeltek rendszeresen a fekete zenészek: a Minton’s Playhouse-ban és a Clark Monroe’s Uptown House-ban. A szakszervezeti bírság kockázata talán a Minton’s-ban volt a legalacsonyabb, tekintettel arra, hogy az eredeti tulajdonos, Henry Minton volt az első fekete vezetőségi tagja az AFM nagyhatalmú New York-i szervezetének. Ez meglehetős védettséget nyújtott az ott jammelő zenészeknek. Az amerikai zenészszakszervezet (American Federation of Musicians, rövidítve AFM) kőkemény érdekvédelmi szervezet volt. 1942-től 1944-ig bojkottálta a lemezvállalatokat, mert a zenészek jóformán nem is részesültek addig a jogdíjakból, sőt ha a munkanélküli zenészt rajtakapta valamelyik szakszervezeti megbízott, hogy jammel…

A háborút a legtöbb big band megsínylette, de a legjobban a fekete zenekarok. A sorozás a fiatalemberek tízezreit szippantotta el a tánctermek parkettáiról, de megtizedelt jó néhány zenekart is. A fegyveres erők fokozott mértékben igényeltek a járműveikre üzemanyagot és gumit, ennek következtében be kellett vezetni a jegyrendszert a benzinre és a gumira egyaránt, ami módfelett nehezítette az akkor még leginkább buszokkal turnézó zenekarok mozgását. A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető. A legnépszerűbb és legkiválóbb fekete zenekarok sem kerestek annyit, mint a jobb fehér formációk. Számukra a turnézás azért is nehezebbnek bizonyult, mert a faji előítéletek miatt…