Szerző: Mandel Róbert

A magyar származású berlini matematikus és zenész, Paul von Jankó 1883. május 2-án egy teljesen új billentyűrendszert szabadalmaztatott. A Jankó-klaviatúra látszólag 6 billentyűsorból állt, amelynek egész- és félhangjai kétsoronként azonos rendben helyezkedtek el. A kibővített hangterjedelmű instrumentumoknál alulról az első, a harmadik és az ötödik sorban az Aisz–C–D–E–Fisz–Gisz–Aisz, míg a félbillentyűnyi távolságra eltolt második, negyedik és hatodik sorban az A–H–Cisz–Disz–F–G–A–H hangok követték egymást. A tasztatúra valójában csak 1 billentyűsorból állt, ugyanis Jankó minden billentyűszárra 3 billentyűfejet erősített lépcsőzetesen egymás fölé, így ugyanazt a hangot három helyen is leüthette. A szokásos zongorabillentyűk méreténél kisebb, enyhén legömbölyített billentyűfejek lenyomásakor természetesen a közös…

Tovább

Az üvegből készült zeneszerszámok a zenetörténet bármelyik korszakában különös feltűnést keltettek. Az ujjakkal dörzsölt muzsikáló kelyhek, az apró ütőkkel vagy kalapácsmechanikával hangra bírt üveglapok és az ólomkristályból készült fúvós zeneeszközök első pillantásra lenyűgözték a hallgatóságot. A rideg anyagból évszázadokon át mesterien kialakított vázák, poharak, tükrök és más divatos dísztárgyak után a precízen megmunkált és bravúrosan csiszolt üveghangszerek megjelenése szenzációnak számított. A legszebb kristályinstrumentumok Claude Laurent párizsi órás és hangszerész 1806-ban szabadalmaztatott üvegfuvolái voltak. A négy részből összeállítható hangszer üvegcsövére elképesztő pontossággal illesztette rá a gondosan párnázott ezüst- és aranybillentyűket, amelyekre gyakran káprázatos ékköveket is applikált. Többek között Bonaparte Napóleon francia…

Tovább

A legendás oxfordi St. John’s College akusztikai tanszékének professzora, Robert Holford Macdowall Bosanquet legelsőként tervezett olyan klaviatúrát, amellyel az oktávot 53 részre osztva igyekezett matematikailag is tiszta, lebegésmentes hangközöket lejátszhatóvá tenni. Az egymásra következő kvint hangközök kiadják a 12 félhangból álló hangsort, de a tiszta oktávokból felépülő 7 oktávos távolság szűkebb, mint ugyanez kvintekből építve. Ezt a negyed hangnál is kisebb hangtávolságnyi különbséget nevezzük püthagoraszi kommának, melyet akkor is hallhatunk, ha a kvinteket egyetlen oktávba transzponáljuk össze. Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben. Azok az akkordok, amelyek tartalmazták ezt a szűkebb, farkaskvintnek is nevezett hangközt, kifejezetten hamisan…

Tovább

Az egyik legismertebb házi készítésű zajszerszám évszázadok óta a nádmirliton volt, amelyet ügyesebb gyerekek is könnyen el tudtak készíteni. Az egyenes náddarab szabaddá tett belső hártyája ugyanolyan zizegéssel közvetítette a csőbe dúdolt dallamot, mint a fésű elé tartott selyempapír. A tökből, csontból, szarvból vagy akár üreges faágból készült különféle mirlitonokat főként hangutánzásra használták, de több késő reneszánsz hangszerelméleti trak-tátusban említették a dallamjátékra is alkalmas, fából esztergált testű hagymahéj- vagy eunukfuvolát. A töröksíphoz hasonló formájú hangszertest keskenyebbik végére halhólyagból, a hagyma külső héjából vagy ritkábban vékony bélből használt membránt feszítettek, melyet egy gömb- vagy tojásformájú perforált védőhordóval óvtak. A hangszertest oldalára…

Tovább

A francia földön vielle à roue-nak nevezett instrumentum a 18. századra vált ismét divatossá. A párizsi utcák és a jellegzetes vaudeville színházak viellistái olyan népszerűek lettek, hogy gyakran gazdag arisztokraták is vettek tekerőlantórákat egy-egy kiemelkedő tudású zenésztől.

Tovább

A Crystallophone-oknak nevezett instrumentumok hangját dörzsöléssel vagy ütéssel megrezgetett üvegedények, üveglapok vagy üvegrudak adták. Az egyszerűbb üvegből készített zeneszerszámok a különböző vízmennyiséggel behangolt palackokból vagy poharakból összeállított Verrillonok voltak. A kezdetben leginkább a cimbalomverőkhöz hasonló fapálcákkal megszólaltatott üvegedényeken már a reneszánsz korszakban is muzsikáltak. A borospohár peremének nedves ujjakkal való dörzsölésekor keletkező éteri hangzásról tudományos értekezést pedig legelőször Galileo Galilei, az 1638-ban kiadott Discorsi e dimostrazioni matematiche, intorno a due nuove scienze című traktátusában írt. A korabeli hangfizikai kísérletek nyomán megszületett tudományos írásokban számos utalás olvasható a különböző módon rezgésbe hozott üvegek hangjáról, de kifejezetten hangszerként, zenei célú alkalmazásokról a…

Tovább

A nagyméretű koncerthárfák és a hordozható, de még mindig a földre támasztott kisebb instrumentumok mellett különösen az elegáns társaságok tehetősebb hölgytagjai részéről merült fel az igény olyan ölben tartható vagy asztalkára helyezhető kishárfákra is, amelyek a klasszicista stílustörténeti korszakban oly divatos ókori lírák és lantok formáját idézték – Mandel Róbert Hangszercsódái következnek. A middlesexi gitáros, orgonista és komponista, Edward Light az 1800-as évek legelején kísérletezte ki, majd 1816-ban Angliában szabadalmaztatta British harp-lute-ját (angol lanthárfáját). A régi lantok és mandorák korpuszára hasonlító, hét szeletből épített domború zengőtest bal oldalára faragott fejű, aranyozott tartóoszlopot illesztett, míg jobbra a húrtartó ívet erősítette. A…

Tovább

Adam Beyer zongorakészítő 1784 telén egy kalapácsos billentyűszerkezettel megszólaltatható, behangolt üveglapokból álló hangszer ötletével kereste meg az üvegharmonika feltalálóját, Benjamin Franklint. Beyer új hangszerének a clavecin ŕ cordes de verre („üveghúrú” zongora) fantázianevet adta, de a korabeli sajtó híradása szerint a mindig találékony Ben Franklin inkább a Glasschord vagy Glassichord elnevezést javasolta. Nem tudni, hogy az üvegzongora miként juthatott el Angliába, de a Victoria & Albert Museum londoni gyűjteményében megtekinthető eredeti példány alapján biztosra vehető, hogy a Chappell & Co. műhelyében elkészített, Samuel Chappell, Francis Tatton Latour és Johann Baptist Cramer közös szabadalmaként bemutatott Glassichord nagy feltűnést keltett. https://papageno.hu/featured/2017/08/a-klavizylinder-es-a-terpodion/ A…

Tovább

A korabeli leírások alapján már a 17. században használtak olyan basszus- és lyraviolákat, amelyeken nemcsak vonóval játszottak, hanem a rajtuk feszülő rezonánshúrokat pengették is. Teljes bizonyossággal egyik tanulmányból se derül ki, hogy pontosan mikor és hol találták fel a pariton, paradon, barydon, viola di bardone vagy baryton néven is emlegetett hangszert. A fennmaradt példányok alapján bizonyos, hogy a legkorábbi instrumentumokat 1647 és 1686 között a bécsi Magnus Feldlen és Hanns Kögl, majd a linzi Johann Seelos és a Hamburgban tevékenykedő Joachim Tielke készítette. A zeneeszközről először Daniel Speer 1697-ben megjelent zenei tankönyvében tett említést. Leírásából kiderül, hogy az egyetlen barytonnak…

Tovább

A szöghegedűk kissé fátyolos, flageolettszerű hangját különböző hosszúságú, vonóval megszólaltatott rezgő acélszögek adták. A félkör alakú hangdoboz külső íve mentén sorakozó fémstifteket olyan mélyen ütötték be az egymástól egyenlő távolságra elhelyezett furatokba, hogy azok a diatonikus vagy a kromatikus hangsornak megfelelően rezeghessenek. A nail violin, Nagelgeige, violino di ferro vagy violon de fer neveken ismert vonós-idiofon zeneeszközök a legigénytelenebb hangszerek közé tartoztak, hiszen ha egyszer sikerült megfelelően behangolni a rezgő pálcákat, azok soha többé nem hangolódtak el. A német muzsikus és hangszerész, Johann Wilde valószínűleg véletlenül találta fel a fura instrumentumot. A korabeli krónikák szerint vonóját az ajtófélfába kalapált szögről próbálta…

Tovább