Szerző: Szabó T. Anna

Bartókot hallgatni viharban. Lassan gördülök végig a kertvárosi utcán, körülöttem forog és kavarog a világ, felhők rohannak, lengenek az ezüstfenyők, nagy diófák hajladoznak, nyírfák egyhelyben forognak, zöldezüst nyárfalevelek őrjöngenek, de nincs susogás, nincs zúgás-recsegés, csak a Divertimento első tétele zeng a minden atomjával vibráló térben. Nyitott szemmel autózom tovább, de nem vagyok itt, a szél szeszélyes ritmusára, a zene robogó ritmusára rángok és lebegek, minden hang, minden euforikus őrjöngő rándulás azt ígéri, hogy a forgásban, a szaggatásban, a vágtázásban és a ringatásban, hajlásban és nyilallásban, a remegésben és robogásban, vágyakozásban, változásban mégis rend van, nagyobb rend, mint amit gyarlóságunk felér,…

Tovább

Közös virtuális előadásra készülődtem Győri Noémi fuvolaművésszel. A zenei fordításról és a műfordításról beszélgettünk, arról, hogyan viszünk át műveket „a túlsó partra”: ők fuvola-gitár átiratokat készítenek, én pedig verseket és regényeket fordítok magyarra. A pontosság határait kerestük együtt, az értelmezés szabadságának korlátait, a különféle hangokon megszólaló művek mögött a minden átültetésen át is megmaradó elemi lényeget. Igen, létezik sikeres közvetítés, a mi eszközeinkkel is megszólaltatható a mű esszenciája, vagy annak a tiszta visszhangja. Vajon az egyéniség ereje teszi? Az indulat lendülete? Az érzelmi töltés intenzitása? Vagy egyszerűen csak a tehetség és a tapasztalatok árán szerzett profizmus összjátéka? Mindenesetre: ha koncentráltan,…

Tovább

A karanténban mindig történik valami. Az „egyhangúság” szón gondolkozom most, hogy ha egy hangot hall mindig az ember, akkor az jó-e vagy rossz – hiszen milyen jó hallgatni egy hangvillát, vagy az „om”-ot kántáló szerzeteseket, milyen egész testet-lelket bizsergető és átható élmény egy tibeti hangtálat vagy akár egy mélyen zengő sámándobot megszólaltatni. Ha teljes lényünkkel rá tudunk hangolódni, bele tudunk feledkezni abba az egy hangba, az egy-hangúságba, akkor megszűnik a világ körülöttünk, hanggá és rezgéssé válunk mi magunk is (ahogy rezgés és áradás minden). Nemrég láttam egy német filmet, magyarul Mű szerző nélkül a címe, abban egy tragikus sorsú fiatal…

Tovább

Ágota hetvenöt éves. Pont annyi, mint a kedvenc zenekara, még a születésnapjuk is egyformán áprilisra esik. A koncertek hiányoznak neki a legjobban a karanténban, a zene eleven árama, amely egyszerre erős és sebezhető, hiszen bármikor abbamaradhat, és beállhat a rémület csöndje. Ezt jól tudta, átélt már légiriadót hangverseny idején, hirtelen felcsapták az ajtókat, kintről benyomult a szirénák vijjogása, és egyszerre mindenki felállt, fegyelmezett rutinnal vonultak ki az emberek, csak a zenészek kapkodták a hangszereiket, tudták, ha találat éri a termet, mindenük odavész, a parancsnok hiába ordított az ajtóból, hogy mars ki azonnal, mindenki mentette, ami menthető, mintha az életénél is…

Tovább

Szép hosszú estét töltöttem el az álló autómban február végén, nem tudtam elmozdulni a rádió mellől, miután hazaértem. A Bartókon izgalmas műsor ment, csak közben kapcsolódtam bele, úgyhogy nem tudtam, mit hallok, de ott ragadtam a kocsiban, mert olyan szép volt, hogy nem lehetett félbeszakítani. Miközben a macskám felugrott a motorháztetőre, és éhes rosszallással bámult be a szélvédőn, én megnéztem a telefonomon, kik és mit játszanak. Bizony, hogy a MÁV zenekar volt Medveczky Ádám vezényletével – Balassa, Viski, Dohnányi és Ránki műveket adtak elő szenvedélyes és lírai lendülettel. Sokáig ültem az egyre hűlő belső térben, aztán nem bírtam tovább, a…

Tovább

Nemrégen barátnőmnek, Eszéki Erzsébetnek meséltem erről a MÁV-zenekaros cikksorozatról, ő pedig lelkesen csatlakozott a beszélgetéshez azzal, hogy mennyire várja a zenekar februári közös hangversenyét Maxim Vengerovval. Ő már régebben megismerte személyesen ezt a rendkívüli művészt, akivel a kétezres években különleges interjút készíthetett: az egymást váltó újságíróknak csak öt percet engedélyeztek az elfoglalt hegedűs feszesen betáblázott idejéből, ő mégis, megtízszerezett időt és egy vidám hangulatú beszélgetést kapott tőle ajándékba – mégpedig azért, mert oroszul zajlott a beszélgetés, és Vengerov nagyra értékelte a gesztust: régóta Nyugat-Európában él, de nagyon fontosak számára a gyökerei. A hegedűművész többek közt azt is elmesélte neki, hogy…

Tovább

Képeket nézek, zenét hallgatok közben. Kastélypark, múzeum, Apassionata… És egyszer csak elképzelek egy orvostanhallgatót, aki szerelmes egy tizenöt éves zongorista lányba. Az arcukat először nem látom, csak a fiú fejét, profilból – fekete szemüvege van, keskeny szája és boglyas haja. Most már a szemüvege mögül nézek: egy boncteremben vagyok, mesterséges fény, formalinszag, épp egy kézfejet nyitok fel, nervus medianus, mondja mellettem náthás hangon a professzor, de időm sincs megriadni, mert már benne vagyok a fiú fejében, aki nem a holdascsontot és a borsócsontot nézi a csukló ravaszul komponált szerkezetében, hanem egy finom lánykezet lát maga előtt, ami a billentyűket simogatja…

Tovább

Brecht munkanaplóját olvasom, egy ponton (1942 júliusában) azt írja: „nyomorúságos dolog, hogy még csak annyira sem vagyunk képzettek a zenében, hogy megértsük, mit nem értünk”. Azután írja ezt, hogy a Kaliforniai Egyetemen meghallgatta Schönberget, aki a zeneszerzés elméletéről beszélt, a disszonancia emancipációjáról; Brecht számára annak ellenére világosnak tetszett ez az előadás, hogy a zeneelméleti és technikai részeket nem annyira értette, és ez a világosság-érzet jórészt a zeneszerző személyiségének erejéből következett. A kortársakkal is vannak ilyen élményeink, a modern zenét magyarázó zenészekre és zeneszerzőkre hatalmas szükségünk van, és nemcsak az értelmiségnek. Mese és zene, magyarázat és mű: mindkettőnek helye van az…

Tovább

Voltak idők, amikor még unokák és nagyszülők zenei érdeklődésében sokkal több volt az átfedés. Az én Romániában eltöltött gyerekkoromban például esélyem sem volt másmilyen zenét hallgatni, mint amit elém tettek vagy megengedtek – hol volt még a szinte korlátlan zenei hozzáférés és a meglepő-váratlan felfedezések aranykora? A televízióban egy szál csatornát lehetett elérni, a családban egyetlen rádió volt, a lemezjátszó pedig édesapám szobájában lakott, ünnepélyesen együtt hallgattunk meg minden hanglemezt, így ismerkedtem meg például az államilag nem létezőnek tekintett jazzel. Nagymamáméknál is volt lemezjátszó, áhítattal szedegettem elő és nézegettem a bakeliteket, az egyiktől (nem emlékszem a címére) különösen féltem, mert…

Tovább

Vajon szabad-e sírni egy koncertteremben? Költő vagyok, elemien hat rám minden, ami szép, a zene pedig a szavaknál ezerszer erősebben rezonál bennem, úgyhogy a legtöbb koncertlátogatás önfegyelmi gyakorlat. A zenekar, a szólista, a karmester a pódiumon az előadásra koncentrál, technikával csatornázza művészetté az érzelmeket, de mi ott ülünk tehetetlen mozdulatlanságban, csendes sorokban, és csak a végén törhet ki belőlünk – nem, nem a zokogás: csak a vad taps. Az élő előadások megilletődött ünnepélyessége, a sokarcúságában is minden idegszálával egyfelé figyelő közönség együtt-lélegzésének rítusa a megnyugtatást szolgálná és az összeolvadás örömével kecsegtet, mégis nagyon egyedül tud lenni ilyenkor az ember, ha…

Tovább