Madách Imre: Az ember tragédiája 1. – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Az idei évad legnagyobb vállalkozása, alighanem színháztörténeti jelentőségű produkció a székesfehérvári Tragédia-bemutató, amelyben a társulat valamennyi tagja részt vesz. Rendhagyó módon a színház négy rendezője közösen jegyzi az előadást: Szikora János az első három és az utolsó színt, Horváth Csaba az egyiptomi, az athéni és a római színt, Hargitai Iván a bizánci, a prágai, a párizsi, majd a második prágai színt, Bagó Bertalan pedig a londoni, a falanszter, az űr és az eszkimó színt rendezte. A négy különböző felfogású rendezés a szöveg kohéziója és a Bátonyi György tervezte közös díszlet (a Teremtő által életre hívott homokozó vagy – máshonnét nézve – terepasztal) ellenére eklektikussá teszi a négyórás előadást, ám ez inkább érdekes, mint zavaró. Az új és újabb kezdet itt valóban újnak hat.
A főszereplők is cserélődnek: öt Ádám, öt Éva, négy Lucifer tűnik fel a színpadon – csupán az Úr állandó. Gáspár Sándor alakítása egyszerre idéz vállalati menedzsert, vallási gurut és középiskolai osztályfőnököt – olyan joviális öregurat, akinek a tekintélye nem megkérdőjelezhető. A művészet történetében volt mintegy félezer év, amikor különböző módokon ábrázolhatónak gondolták a keresztény Istent – csakhogy ez a XIX. század végén zárult. A mai színházban ilyen módon megszemélyesíteni az Urat, aki a Biblia szerint színről színre nem látható, módfelett rendhagyó vállalkozás. De Szikora fantáziáját nem kötik gúzsba teológiai megfontolások: a Teremtésből valódi felnőtt mesét rendez, ahol a társulati tagok többsége színpadra lép, mint az Urat dicsőítő társaság, csoport vagy osztály hol szenvedéstől, hol boldogságtól telt tagjai. Fekete-fehér mese, van benne valami vészjósló. Az első emberpár itt fiatal és hamvas (Kovács Tamás, Osváth Judit), még Lucifer is ifjú (Lábodi Ádám). Egyiptomban Ádám és Éva (Hirtling István, Varga Mária) idősebb, Lucifer (Tűzkő Sándor) pedig rutinosabb. Az előzetes várakozásoknak megfelelően a Horváth Csaba rendezte színekbe bejön a fizikai színház: nem az egyes szereplők, hanem a mechanizmusok, a koreográfiák által megjelenített folyamatok lesznek fontossá. A bizánci színtől kezdve valami furcsa karnevál kezdődik, amelyben előbb nyugodt, biztos pontnak érezzük Ádámot és Évát (Andrássy Máté, Kerkay Rita), de Prágában és Párizsban már egy virgoncabb emberpárt találunk (Krisztik Csaba, Kiss Diána Magdolna) Kuna Károly cinikusan bölcs Luciferje mellett. A Hargitai által rendezett színek karakteres elemévé váltak Magyarósi Éva animációi és a szimuláció kérdését újra és újra felvető videók. Bagó Bertalan letisztultabb eszközöket használ, az ő emberpárja (Kádas József, Ballér Bianka) több terhet rakhat a szövegre, ami sokszor üdítően hat. A Nagy Péter által alakított Lucifer igazi bölcselőként jó partner ehhez.
Az előadás Szikora által rendezett lezárásában kisgyerekek szavalják hangosan a végső szentenciákat, miközben az Úr cinkosan súg nekik. Még nem tudják tökéletesen a leckét – pedig van miből tanulni.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja
