Pass Andrea: A vándorkutya – Vígszínház, Budapest
Új magyar abszurd a Vígszínház tetőtéri Házi Színpadán, ráadásul parádés szereposztásban – A vándorkutya jellemzően olyan előadás, amelyet kihagyhatatlannak gondoltam. És nem is bántam meg, hogy megnéztem a Pass Andrea által írt darabot, amit a szerző maga állított színpadra.
Több mint egy évszázada, a nagy norvég író, Henrik Ibsen drámái óta időről időre találkozhat olyan előadással a magyar színházlátogató, amely azt mutatja be, hogy az élethazugságok mennyire szükségszerű részei a mindennapoknak, a téma mégsem vesztett érdekességéből. Itt most négy család életébe pillanthatunk be, akik közül hárman a közös óvodába járó gyerekeik révén kapcsolódnak egymáshoz. A főszereplő egy idétlen plüssállat, amelyet minden hétvégére egy másik család visz haza, s amely előtt nincsenek titkok: mindent kiszimatol. Abszurd helyzet? Kétségkívül az. A darab mégsem sorolható be egyértelműen az abszurd színművek sorába: egyszerre vígjáték, mélylélektani dráma, társadalomkritikai látlelet, s nem utolsó sorban pszicho-thriller – Keresztes Tamás hatásos zenéje, ami részben a Hitchcock Psychójával elhíresült Bernard Herrmann muzsikájának parafrázisa, ezt jelentősen felerősíti. Ráadásul mindezt olyan finom fricskákból építkező reflektáltsággal teszi, aminek eredményeképpen a műfaj bírálataként is értelmezhetjük az előadást.
A házaspárok közül a legnyilvánvalóbb módon Jutka (Tar Renáta) és Kornél (Karácsonyi Zoltán) együttélése lehetetlenült el (az, hogy a férj erőszakossága és alkoholizmusa ennek okozója vagy okozata, ebből a szempontból mellékes). Klára (Majsai Nyilas Tünde) és Misi (Jászberényi Gábor) kapcsolatát leginkább a feleség túlzott dominanciája mérgezi, de náluk van egy demenciás Mama (Halász Judit kiemelkedő alakításában), aki önkéntelenül is az együvé tartozást erősíti. Kifejezetten normálisnak látszik Edina (Petrik Andrea) és Vilmos (Hirtling István) párosa, de ez is csak látszat: a férj kettős életet él, ugyanis a hétvégéket a másik feleségével, Melindával (Gilicze Márta) tölti.
Megannyi élethazugság, amely az idő múlásával valószínűleg kiderülne egyébként is – csakhogy itt sokkal előbb kerülnek napvilágra a titkok, mint ahogyan az a család társadalmi intézménye szempontjából tolerálható lenne. Az óvodások által hadra fogott plüsskutya itt nyilvánvalóan a gyermeki nézőpont szimbóluma, az olyan elfogulatlan, őszinte tekinteté, amely mit sem tud a társadalmi elvárásokról, s így természetes módon érzékeli az egyes kapcsolatok karakterét. A néző egy idő után azon kapja magát, hogy magában kutatja ezt a morális tekintetet: mindent igaznak akar látni, miközben önvizsgálata során alighanem saját élethazugságaival is szembesül.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja