Ahogyan a dolgok veszendőbe mennek

Ványa bácsi (Kútvölgyi Erzsébet, Kaszás Mihály; Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)

Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi – Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

Az első megkapó élmény a nyitókép szépsége. Mintha egy flamand festményt néznénk: erős földszínek, finom átmenetek artisztikus kompozícióját látjuk a színpadon. A második élmény az elementáris zene. Bach Máté-passiója, Verdi néhány közismert motívuma mellett a Tarkovszkij-filmek zenei betétjeit halljuk a Sztalkerből, a Tükörből és a Nosztalgiából. Közben mindez így együtt valahogy mégis megidézi Csehov falusi világát. Jaroszlav Fedorisin varázslatos rendezését a váci Dunakanyar Színházban láttam először, s aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban megnézzem újra – a két intézmény együttműködésében létrejött előadást ugyanis felváltja játsszák a két helyen.

Ványa bácsi (Erdélyi Tímea; Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)

A jól ismert történet megállíthatatlanul csordogál, talán lassabban is, mint megszoktuk: mintha a szövegben nem lenne húzás. Emiatt a hazai színházi gyakorlathoz képest kissé talán hosszú ideig tart, ám a monotónia hatáselemeit bátran használó előadás egyáltalán nem ritmustalan. Könnyű belehelyezkedni a ködösen gomolygó világba, melyben kitartóan munkál a melankólia. És persze a mindent átható illúzió, amely a különféle önáltatások katalógusaként kerül elénk. De az ukrán rendező színpadi értelmezésében egyik nagy önbecsapás sem reflektálatlan: a még mindig csak 27 éves, szép és csinos Jelena Andrejevna (Erdélyi Tímea) valójában tudja, hogy hiba volt feleségül mennie az Ivaskovics Viktor által alakított idős professzorhoz, s Ványa bácsi (Sipos Imre) szintén tisztában van vele, hogy rosszul döntött, amikor saját életét alárendelte az egyetemi tanárénak. Mindazonáltal a döntésükért mindketten mást hibáztatnak. Az előadás központi alakja Asztrov, az orvos (Kaszás Mihály), akibe a fiatal nők szerelmesek, s aki a szereplők közül egyedüliként saját magát okolja elrontottnak vélt életéért. Változtatni ő sem képes a sorsán – ebben a világban minden rég elrendeltetett. Amit az érintettek természetesen tragédiaként élnek meg, de kívülről szemlélve, ahogy minden veszendőbe megy: az időnként katartikus élmény is lehet.

Ványa bácsi (Sipos Imre; Váci Dunakanyar Színház–Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)

A díszlet valamennyi fontosabb eleme olyan metaforikus többletet hordoz, amely rendre elmélyíti a dialógusokat (díszlettervező: Alla Fedorisina). Például az előadás nagyobb részében felakasztva lógó zsákok, amelyek vizuálisan is hatásos kifejezői a falusi élet kilátástalanságának – abban a pillanatban, amikor levágják őket és a tartalmukat szétszórják a földre, megteremtődik a káosz katartikusan szép színpadképe. Hasonlóképpen többjelentésű eszközként funkcionálnak a padok: egyfelől a hétköznapi események tárgyaiként, mindennapi szituáltságból kimozdítva, másfelől művészeti kifejezésként. A poétikus látványvilágon túl az időnként brutálisan felerősített zenei betéteknek is köszönhető, hogy a kisszerű világ mögött újra és újra megjelenik valami nagyobb és esszenciálisabb, amitől megkapóan szép és érdekes ez a Ványa bácsi-előadás.

Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt és itt találja