Németh Ákos: Müller táncosai – Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Apátlan-anyátlan, család nélküli fiatalok, akiknek legfontosabb közösségi kötelékük egy táncegyüttes: róluk szól ez a már jónéhány magyar és külföldi színpadon bemutatott dráma, amit most Kaposváron hiphopzenével és rengeteg tánccal adnak elő. Pontosabban arról a helyzetről szól, amit az idéz elő, hogy az értékeket és irányt mutató vezető, Müller magára hagyta a csoportot.
A kaposvári stúdió egészen kis tér: ami itt megvalósulhat, az a szobaszínházhoz van közel. Hangos és meglehetősen monoton zene szól a hangfalakból, ám sem a szereplők karaktere, sem a táncok koreográfiája nem követi ennek a szubkultúrának a jellemzőit. Azért választják ezt a zenei irányzatot, mert most éppen ez a trendi. Rajkai Zoltán rendező (aki színészként szerepelt a budapesti Katona József Színház negyedszázaddal ezelőtti darabjában) érezhetően nem akar sokkal többet mondani annál, mint hogy ezeknek a jórészt „egydimenziósnak” látszó alakoknak is vannak problémáik, s hogy az esetenként ijesztő, zord külső mély érzésű embert takar – és ez a mondandó egyáltalán nem olyan sekély, mint amilyennek talán elsőre gondolnánk. Az, hogy ebből a történetből revelatív erejű előadás születik, nagyobb részt Tóth Károly színpadi jelenlétének és alakításának köszönhető. A lerokkant, egykori táncost alakító tolókocsis színész interakciói előhívják a többiekből is azokat az érzelmeket, amelyek túlmutatnak a szokásos, közhelyes sémákon. És van valami, ami katartikus hatású ezen az estén: az ő előadásvégi drámai magántánca, a talpra állásért és a saját jogon való létezésért történő küzdelem hiteles demonstrálása. Abban a megrendítő jelenetben sűrített módon minden benne van, ami erről a küzdelemről közvetíthető.
Kálmán Eszter díszletének ridegsége az átmenetiség kiemelésével sokat hozzátesz ahhoz, hogy a nemzedékinek tetsző megpróbáltatásokat ne tekinthessük tragikusan befejezettnek: kell, hogy legyen valami megnyugtató, ahová ezek a fiatalok innét eljutnak… Majd valamikor – egy következő drámában.