Papageno Radio
Címlap Kútvölgyi Erzsébet: „A színpad az a tér, ahol tilos csalni”

Kútvölgyi Erzsébet: „A színpad az a tér, ahol tilos csalni”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Valóság kontra békeidők, emberség kontra türelmetlenség, covid19, elhalasztott premier. „Tigrisugrás” a Margit körúton, az a bizonyos „kalapemelő” vígszínházi miliő, családi gyökerek, őszinteség és önazonosság. A magyar színházi kultúra kortalan amazonjával beszélgettünk 70. születésnapja alkalmából.

Mindenekelőtt szeretnék nagyon boldog születésnapot és jó egészséget kívánni! Hogyan telt idén az ünnep?
Nagyon fontos számomra a család, ezért velük ünnepeltem. Meleg, áldott, varázslatos hangulatban telt az összejövetel. A fiaméknál gyűltünk össze, kint a kertben, jól felöltözve. A kisebbik lányom és a férje egy családi fényképalbummal lepett meg, aminek annyira, de annyira örültem! Varázslatos visszaemlékezni a családi pillanatokra, rengeteg erőt meríthet belőle az ember.

Kell is az erő, hiszen ismét itt a vészhelyzet…

Pontosan és mindenkinek óriási a krach. Számomra – és szerintem minden színházban dolgozó ember számára – olyan ez, mint egy alkoholistának az elvonó. A legriasztóbb az egészben a vírus „láthatatlansága”, aminek következtében már-már misztikussá válik ez az egész járványhelyzet. Nem tudjuk honnan jött, merre tart, arról pedig pláne fogalmunk nincs, hogy mikor lesz vége – még nagyjából sem! A kézzel fogható, reális dolgokat szeretem. Távol áll tőlem a megfoghatatlanság, a homályosság.

Kútvölgyi Erzsébet Csöre Gáborral A dzsungel könyve című előadásban (1996) – forrás: Vígszínház

– Ha optimistán nézünk a jövőbe, Ön szerint milyen lesz a színházban, ha véget ér a zűrzavar?

Nagyon mámoros lesz, amikor a közönség ismét megtölti majd a nézőteret. Pláne, ha még esetleg valamikor majd a maszk is lekerülhet! Biztos, hogy jelenleg mindenkiben hatalmas felhajtóerő dolgozik és biztos vagyok abban, hogy ez a felhajtóerő nagy szolgálatot tesz majd nézőknek, ha visszatérünk.

– Hogyan telnek majd a színház nélküli mindennapok?

Mivel tegnap még próbáltam, így elállok még egy darabig, mint a befőtt, de ki tudja meddig tart ez az időszak. Mindenesetre a könyvtárunk nagy. Most is három könyv vár a nappaliban az asztalon és a negyedik a konyhában.

– Ha jól tudom, a veszélyhelyzet újbóli kihirdetése előtt éppen egy premierre készültek a Rózsavölgyi Szalonban. Milyen témákat feszeget Zalán Tibor El kell mondanom című darabja?

Mindenkinek az életében vannak olyan dolgok, amikről sosem beszél, amiket elfed, még önmaga előtt is. A kíméletlen tükör drámája is lehet ez az este, ha elég bátrak vagyunk vállalni a kihívást a szembenézésre. Ha nem mi magunk, akkor a barátunk, a szomszédunk, a nagybátyánk átélt már hasonló szituációt. Ebben a műben szinte saját maguknak tesznek vallomást a szereplők.

Kútvölgyi Erzsébet Az El kell mondanom… próbáján – fotó: Molnár Miklós

Csúfságok, szépségek, bosszúállások, megbocsátások, elnyomott keserűségek. Rejtett oldalak, el nem mondott mondatok, elnyomott szándékok, régen elfelejtett vágyak. Ilyen témakörök mentén szerveződik a hétszereplős történet, nagyon mélyen megélt sorsok által.

– Most, amikor valóban időt, teret kapunk arra, hogy elcsendesedve magunkba nézhessünk, jóval többet jelent ez a darab.

Nem sokszor tesszük meg, hogy kicsit számot vessünk önmagunkkal, az életünk eseményeivel. Ez az időszak viszont valóban alkalmas erre, a darab pedig reményeim szerint hozzásegít a pszichológiai, önismereti utazáshoz. Ritkán érzem ezt, de már az olvasópróbán az volt a benyomásom, hogy szerelmes vagyok ebbe a szövegbe. Nagyon jól van megírva, nincs benne felszínesség. A szerző nem tömi tele intellektuális virblikkel, hanem nagyon letisztult gondolatok mentén közvetít éles, húsbavágó mondatokat. Van egy további érdekessége is a drámának, mégpedig az, hogy csak egyetlen egy szereplőt, Ulpiust nevesíti, a többit nem.

– A hétvégén teljesen véletlenül elcsíptem egy filmet, amelynek rendezője Várkonyi Gábor. A film címe: Tigrisugrás.

Tigrisugrás! Persze! Te jó ég, de régen volt! Azt hiszem ’74-es film, Kozák Andrissal, Lukács Sándorral játszottunk benne! Életem talán legveszélyesebb eseménye kapcsolódik ehhez a filmhez.

– Mégpedig?

– Élesen emlékszem, szombat volt. Egy Volgával tartottunk a helyszínre, ahol az öngyilkossági kísérletem jelenetét forgattuk. Kozák Andris a sofőr mögött, én pedig az anyós ülésen ültem. A jó Isten kötényében lehettem, mert észleltem, hogy karambolozni fogunk és mielőtt csattantunk volna, átültem a sofőr ölébe. A sebváltó piszkosul megütötte a combomat, de szerencsére nem történt komolyabb bajom. Belénk jött egy 850-es, hófehér Fiat a Margit körúton. Csak annak köszönhetem, hogy nem veszítettem el sem a lábamat – combtőből! -sem a jobb karomat, hogy időben átpattantam a sofőrhöz! Konkrétan az én ülésemben állt meg az autó! Hihetetlen volt. Arra is emlékszem, hogy esküvőre utaztak a Fiat utasai, nagyon elegánsan voltak öltözve, de hát csupa vér lett mindenük. Amíg élek azt a csattanást nem fogom elfelejteni. És a vicc az, hogy ezután, mint aki jól végezte dolgát, a stáb kért egy taxit, és mentünk tovább forgatni. Mintha semmi nem történt volna!

– Nagyjából ez az az időszak, amikor a főiskola után a Vígszínházhoz szerződött. Milyen emlékképek villannak fel „a fénykorról”?

Hogy is mondjam, „kalapemelő” volt ez az időszak, ami manapság már nem létezik. Megváltozott a világ. Nem nagyon láttuk szatyrokkal a kezében Ruttkai Évát, vagy a tüneményes Bánki Zsuzsát – maximum a sminktáskájukat hozták magukkala színházba. Nagyon helyes kis mini bőröndök voltak, mindig vágytam hasonlóra, aztán rájöttem, hogy én nem is sminkelem magam, hát akkor pedig mi a fenének hordanám üresen azt a bőröndöt! Gyakran összefutok a piacon Hegyi Barbarával, közel lakunk egymáshoz. Ez nem furcsa, hanem teljesen általános. Nincs viszont előttem az a kép, hogy Ruttkai, vagy szintén akár Bánki Zsuzsa a piacon bóklászna. Az a régi világ olyan volt, hogy egymásba karolt férj és feleség. Pontosan emlékszem, hogy 1971. szeptember 1-jén – mielőtt beléptem életemben először a Vígszínház színészbejáróján – a Pannónia utcán (akkori Rajk László utcán) jött velem szemben Bilicsi Tivadar. Nagyon finom, könnyű szövetkabátban volt, karöltve a feleségével. Szép, békés, harmonikus lassú lépésekkelközelítettek. Na, ma sem a laza szövetkabát, sem a feleség elkíséri a férjet, pláne lassan, egyszerűen nem létezik.

Kútvölgyi Erzsébet ls Kern András Az élet mint olyan című előadásban (2006) – forrás: Vígszínház

– Mi van helyette?

– Futunk, rohanunk, mindenki megpróbálja a hat óra huszonötöt betartani. Nem gondolom, hogy ez mindig jó. Amikor véletlenül azt érzem, hogy ebben a nagy rohanásban valaki pihenni jár a színpadra, akkor az olyan indulatokat gerjeszt bennem, hogy két kézzel ráznám meg. Ez ugyan nagyon ritka ugyan, de előfordul. Pedig a színpad az a tér az, ahol tilos csalni! Nem lehet.

– Miért nem?

– Azért, mert ezzel az egésszel törődött az író – ha külföldi a szerző, akkor a fordító – a dramaturg, az asszisztens és mindenki, az egész komplett társulat. Soha nem feledkezem meg azokról a kollégáimról, akik „a széket a fenekem alá tolják”. Ha nekem egyszer egy kellékes kolléga elfelejt valamit betenni a jelenethez, akkor az én munkám, mint egy kártyavár összeomlik. Nem tudunk meglenni egymás nélkül. Más. Egy zsinórmesteren annyi minden múlik! Annyira hihetetlenül fontos az ő szerepe! A Minden jó, ha a vége jónál negyven centiméter átmérőjű vaslapra kellett felállnom egy rúdon, és azzal húztak fel a zsinórba. Nem volt lehetőségem, hogy bekössem, biztosítsam magam, éppen ezért elképesztő bizalommal voltam feléjük, akik tudom, hogy maximális lelkiismeretességgel dolgoztak, és dolgoznak azért, hogy balesetmentes, biztonságos legyen az előadás. Áldja meg a jó Isten őket és kézcsók és lábcsók és minden! Nélkülük nem tudnánk színházat csinálni!

Ide kapcsolódik:
A ’60-as évek Ruttkai Évája – Ezek voltak a legemlékezetesebb vígszínházi alakítások

– Ritka, amikor ennyire nyíltan, elismerően kiemeli egy színész a háttérben dolgozókat. Ezt több interjújában is teszi, azzal együtt, hogy nyíltan vállalja, hogy megveti a képmutatást, a nagyképűséget.

Ez mai napig így van, de szerencsés vagyok, mert olyan közegben lehetek, ahol nem találkozom gyakran ilyennel. Ha bárhol valakit nagyképűségen kapok, akkor azt azonnal szóvá teszem. Mindig figyeltem az embereket.Pár éve nincs autóm, így hatalmas paletta nyílik arra, hogy mindenféle embert tanulmányozhassak, láthassak az utcán, a tömegközlekedésen. Egy darab idolom van – nem Isadora Duncan vagy Ruttkai Éva – hanem az anyai nagymamám.

– Miben tud ő példaképe lenni?

– Hihetetlenül őszinte és nyílt volt, de sosem sértő vagy közönséges. Két világháborút átélt, negyven éves volt, amikor ott maradt egyedül három gyermekkel. Tisztességben, szeretetben, egyedül nevelte fel őket. Tőle tanultam zoknit stoppolni, fércelni, kézzel varrni. Emlékszem, amikor én már bőven felnőtt voltam, és még mindig cucukámnak hívott. Mentünk a Rákóczi úton – akkor még közlekedett ott a villamos is – és elkezdi, cucukám, gyere, kapjuk el azt a villamost! Rohantam utána, mert úgy kapkodta a lábát nyolcvan évesen, hogy azt hittem, hogy ez nem létezik! Gyorsabban futott, mint én! Elértük a villamost és persze lihegtünk mind a ketten. Felállt egy iskolatáskás nyolc év körüli srác, hogy átadja neki a helyet. Erre elkezdi neki, kicsikém, te biztosan kimerültebb vagy nálam, mert most van vége a tanításnak, maradj csak ülve. Ezt sosem fogom elfelejteni. Micsoda emberbarát, toleráns, melegszívű, szeretetteljes gesztus ez!

Kútvölgyi Erzsébet Pap Verával a Kurázsi mama című előadásba (2000) – forrás: Vígszínház

– Nem ártana ebből egy kis adag ma is a villamoson.

Ő ilyen volt. A konyhában van kitéve a fényképe. Kendővel van bekötve a feje rajta. Egyszer tifuszt kapott és sajnos kihullott a haja nagy része, pedig legendásan szép, sűrű hajkoronája volt. Csupán egyetlen kép őrzi ezt, nyolc centiméter széles fonattal. Meghatározó számomra, hogy ő élt, hogy az ő gyökereiben osztozhatom.

Promóció

Stream és színház

X
X