Kékkovács Mara: „Ez is bennem van valahol mélyen”

Kékkovács Mara - fotó: Szobonyai Patrícia

A Budapesti Operettszínház két következő streamjében Kékkovács Marát nagyon különböző karakterekben ismerhetik meg, adott esetben akár olyanban is, amely a személyiségétől egészen távol áll. A Virágot Algernonnak mély, súlyos emberi dráma, a Tajtékos napok pedig egy különleges színészi jelenlétet és játékmódot kívánó revü. A színésznőt faggattuk arról, hogyan közelített ezekhez a figurákhoz, és még arra is megkértük, hogy színház-pedagógusként készítsen a Virágot Algernonnak-hoz egy foglalkozást.

– A pályád elején sokáig szinte csak szubrettszerepeket játszottál. Ezekből mit lehetett átvinni az inkább naiva Belle-be, és az olyan drámai karakterekbe, mint Maria vagy Rózsi? Vagy teljesen máshonnan kellett színészileg fogalmaznod?

– Amikor 2001-ben az Operettszínházba szerződtem, még elsősorban musicalekben gondolkodott bennem az akkori vezetőség, A muzsika hangja Mariája volt az első szerepem. A következő években valóban inkább az operettek szubrett szerepei találtak meg, amelyek kezdő színésznőként nagy segítséget jelentettek abban, hogy megtaláljam a humoros oldalamat. Ráadásul egyfajta színpadi bátorságot és pimaszságot is kíván ez a szerepkör, úgyhogy nagyon jót tett az én inkább visszafogott habitusomnak.

Úgy gondolom, mindenképp egy embert formálunk meg a színpadon, egy olyan karaktert, akiből különböző helyzetek különböző reakciókat váltanak ki. Tehát ahogyan a Marica grófnő Lizácskájának vagy a Csárdáskirálynő Stázijának az élete sem fenékig tejfel – hiszen például mindkét darab első felvonásának fináléja komoly érzelmi megrázkódtatás mindkét fiatal lánynak –, úgy Belle, Maria vagy Rózsi szerepe sem nélkülözi a humorérzéket és felszabadultságot, amely a legdrámaibb sorsú karakterek életében is meg-megjelenik bizonyos pontokon.

– A Virágot Algernonnak előtt nem játszottál a Raktárszínházban. Persze, maga az anyag sem kívánja a nagyszínpadi színes szélesvásznat, de mit érzel előadás közben vagy után: ez a fajta intimitás – ami hasonló az előadás-felvételek adta közelséghez – milyen hatással van a nézőkre? És rád?

– Algernon története olyan megrázó, olyan közelről érint meg mindannyiunkat, akik játszunk a darabban, hogy el sem tudnám képzelni, hogy a közönség olyan távol legyen tőlünk, mint a nagyszínpadon. Szerintem az, hogy együtt lélegeznek velünk, testközelben vagyunk hozzájuk, nagyon személyessé teszi számukra a történetet, és jobban bevonódnak a szereplők aurájába, érzéseibe, fájdalmaiba. Néhány vidéki előadásunk volt ezzel a darabbal, azok mind jóval nagyobb színpadon játszódtak és azt mondták, ott is „működött” az előadás, de számunkra a Raktárszínház az otthona ennek a darabnak. Ez a lakásunk, rendelőnk, bárunk, itt vagyunk otthon, itt érezzük leginkább közönség felénk áramló energiáját mi is.

Kékkovács Mara a Virágot Algernonnak című előadásban – forrás: Operettszínház

– Anyaként mit mozgatott meg benned Charlie története?

– A darab olvasásakor és a próbák kezdetekor nagyon nehéz dolgom volt, hogy leküzdjem magamban a figurámról való önkéntelen ítélkezést. A Charlie-t babusgató, őt oroszlánként védő-óvó anya figurája minden nőben benne van. Ám amikor a fiát elutasító, ordító és erőszakos anyává válik – őszintén szólva azt gondoltam, ez nem tud bennem valódi érzelmeket megmozgatni. Tudtam, hogy nálam nem működik a „gondolj valami hasonlóra az életedből”, hiszen szerencsére nem voltak hasonló tapasztalataim. Az sem működik, hogy „ne hasonlóra gondolj, hanem valami másra, ami hasonló érzelmi reakciót váltott ki belőled”, hiszen nem vagyok egy ordibálós alkat, mindenféle konfrontációra alkalmatlan vagyok, (Bár ahogy idősödöm, ez kicsit változni látszik.)

Szóval maradt az egyetlen út: megkeresni magamban ennek az anyának az igazságát, a döntéseinek a hitelességét, a saját magát felmenteni tudó képességét. 

Azt hiszem, végül a legegyszerűbb utat választottam, és azt mondtam: ez is bennem van valahol mélyen, még ha nem is tudok róla. Amint ezt eldöntöttem, és elég bátor voltam túlelemzés nélkül belevágni a jelenetekbe, egyszer csak beindult a sodrás, megszülettek bennem az indulatok és működni kezdett a dolog. Talányos dolgok ezek, hiszen ha hinni lehet abban, hogy vannak családi öröklődési minták, amik akár nyolcadíziglen is kihatnak az ember életére, akkor biztosan találnék én is olyan ősöket, akiknek az életében akár a gyilkosság és erőszak is szerepelt. Anélkül, hogy túlmisztifikálnám a dolgot, mégis talán ezek az ősök köszönnek vissza egy-egy ilyen szerep megformálásakor.

– Azt nagyon fontosnak találtam az előadásban, hogy a szülők döntése fölött nem ítélkezik. Én úgy láttam, hogy Charlie-t és magukat védendő viszik intézetbe a fiút: a világ intoleráns bármilyen mássággal, és nem érzik magukat elég erősnek ahhoz, hogy ezzel szülőként és párként meg tudjanak küzdeni. Ez van benne, vagy valami egészen más? És hogyan élnek tovább?

– Az Apa figurája tűnik erősebbnek és következetesebbnek Charlie gyermekkorában, az Anya mindig is egy labilisabb személyiség, erősen az érzelmei irányítják, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Először az Apa akarja intézetbe adni Charlie-t, hiszen látja, hogy a fiú csak kínlódik a normál iskolarendszerben. Az Anya nem hisz, nem akar hinni a fia betegségében, és elutasítja az intézetet. Aztán megszületik a lányuk, Laura, aki egészséges. Ekkorra viszont a kapcsolatuk már minden tartalékot felégetett, a napi veszekedések olyan szakadékot képeztek a két szülő között, ahonnan nincs visszaút. Az Apa még megteszi, amit az Anya kér és elviszi Charlie-t az intézetbe, de el is mondja búcsúzásként: „Rose, hozzád soha többé nem térek vissza”. Ekkor kezdődik Rose, az anya teljes leépülése. Maradék erejével még fölneveli Laurát, a lányukat, azután a teljes önpusztítás útjára lép. A mi előadásunk második felvonásában egy gyönyörű jelenet van az idős Rose és Charlie között, ahol Charlie már túl van a műtéten, már igazi zseni, az anya pedig fizikailag és szellemileg is teljesen le van épülve, összemosódik a tudatában a múlt, a képzelet és a valóság.

Kékkovács Mara a Virágot Algernonnak című előadásban – forrás: Operettszínház

– Színház-pedagógusi diplomád is van. Milyen korosztálynak szóló és milyen fókuszú foglalkozást tudnál elképzelni a Virágot Algernonnak-hoz?

– Úgy gondolom, 13-14 éves korosztálytól lehetne egy érzékenyítő foglalkozást tartani fiataloknak, amelyet én két részre osztanék. Először egy osztálytermi óra lehetne, amikor mindenféle „másság” elfogadásáról beszélgetne valaki a fiatalokkal. Kinek milyen tapasztalatai vannak? Milyen volt régen és milyen ma az ehhez való hozzáállás? Milyen mértékű az elfogadás a világ más-más tájain? Szerintem a legjobb az lenne, ha ez a beszélgetőtárs Kerényi Miklós Máté lenne, mert amikor meglátnák őt később az előadásban, már eleve másképp figyelnék az alakítását, és közelebb éreznék magukhoz Charlie-t azáltal, hogy kicsit „dumáltak” a színésszel, aki játssza. Kegyetlen dolog lenne, főleg Mátéra nézve, de én mégis közvetlenül az előadás utánra tenném a második részét a foglalkozásnak. Ebben viszont több színész is részt venne, és a történet lehetséges, alternatív befejezései kerülnének központba. Hol változhatott volna még meg a sodrásirány? Kin múlhatott volna, ha másként cselekszik? (És itt most nem csak az Anya figurájára gondolok.) Van-e igazi felelős? Rengeteg olyan játék van, amivel a szégyenlősebb fiatalok is bevonódnának a beszélgetésbe és egy jól irányított véleménycserébe.

Hangsúlyozom a véleménycserét, hiszen soha nem vitát szeretne szítani egy ilyen feldolgozó foglalkozás. Azt hiszem, egy nagyon tapasztalt és jó pszichológiai érzékű drámapedagógussal egészen különleges élmény lenne a fiatalok és a résztvevő színészek számára is.

– Az Operettszínház streamjén a Tajtékos napokban is láthat téged a közönség. Mennyire áll hozzád közel Boris Vian írói, illetve zenei világa?

– Fiatalabb koromban olvastam a Pekingi őszt és a Tajtékos napokat, de bevallom, annyira furcsa volt akkor nekem, hogy nem sokat értettem meg vagy éreztem át belőle. Azt hiszem, Vianhoz tényleg fel kell nőni. Az általa megírt abszurd világot és az abban működő szabályokat csak akkor értjük meg és fogadjuk el, ha rájövünk, hogy mennyi furcsa és bizarr dolog létezik a saját világunkban is, ha fogunk egy nagyítót és ráfókuszálunk némely elemére. A zenei világa, a francia jazz számomra teljesen ismeretlen volt egészen mostanáig, amíg el nem kezdtük próbálni a darabot. Egy dal, bármilyen műfajban íródjon is, mindig több, mint a zene és szöveg együttese. Valami más, valami több lesz azáltal, hogy ez a két dolog találkozik. Azt hiszem, ez Vian dalaira még inkább igaz. Nagy kaland volt megismerkedni velük, hallgatni őket eredetiben, és aztán énekelni ezekkel a kiváló fordításokkal.

– A Tajtékos dalok alcímében van egy műfaj is: revü. Mi teszi revüvé az előadást?

– A darabban Vian életét mutatjuk be, annak különböző stációit, némely részeknél elidőzve, némelyeket nagyvonalúbban kezelve. Rövid életének esszenciáját képezik a dalok, amelyek az írott regényein fölül pontos képet nyújtanak arról, hogyan is látta ő a világot, mik mozgatták meg érzelmileg, hogyan reagált a jelen eseményeire. Abban a bohém világban, ahol ő élt, a fiatalok nagyon meg akarták mutatni, hogy ők mások, mint a szüleik voltak, ahogyan ez mindig is így volt a világon.  Ám ők fiatalon átélték a II. Világháborút, mely után mindenki 200 fokon akart élni és égni, nem csak Boris, aki tudta, hogy fiatalon meg fog halni. A darabban azt mondjuk erről : „Miért ne házasodjunk össze, ha bármelyik nap meghalhatunk?” Ennek az izzásnak és féktelen élni akarásnak a dalait mutatjuk meg a kiragadott pillanatokban, revü módon, koreografált formában.

Kékkovács Mara a Virágot Algernonnak című előadásban – forrás: Operettszínház Patrícia

– Kiss Csaba elsősorban prózai színházi rendező, akinek ez volt az első zenés munkája.  Másképp közelített a műhöz, másképp instruált? 

– Úgy gondolom, hogy ebben a műfajban mindig jól jön egy új nézőpont, amit most Csaba hozott magával. A szabályokat pedig néha fel kell rúgni, hogy valami új és izgalmas dolog születhessen. Főleg, ha az ember Boris Vian szellemiségéhez méltó előadást szeretne létrehozni. Ebben az esetben azért nem volt szükség a szabályok felrúgására, mert maga a darab oly módon lett megírva, hogy egy újabb, laza szabályrendszert követelt. Nagyon izgalmas próbaidőszak volt mindannyiunk számára, más attitűddel, másképp fejtettük le a rétegeket, találtuk meg a darab rövid és hosszú távú mondanivalóit, mint eddig bármikor.

– Nem íveket kell játszanotok, hanem nagyon gyorsan kell váltanotok a különböző karakterek között. Ez színészként megkönnyíti a dolgod, hiszen elég, ha csak technikából dolgozol?

– A technika csak egy szerep kezdeti megformálásakor segít, amikor az ember még igyekszik teljesíteni az instrukciót, rá van görcsölve, hogy amit várnak tőle, tudja-e teljesíteni ott helyben. Csaba soha nem hajtott bennünket, nem emlékszem, hogy bármikor úgy éreztem volna, hogy teljesítenem kell. Rengeteget beszélgettünk Vianról, megismertük az életét, annak szereplőit, videókat néztünk azokról, akikről találtunk bármi elérhető anyagot, kézről kézre jártak a könyvei, hallgattuk tőle a dalokat, hogy jobban megismerjük őt. Amikor odáig jutottunk, hogy megformáljuk a gyorsan változó karaktereket, már mindannyian ismerősök voltak számunkra és a csapat is annyira összekovácsolódott, hogy éreztük egymás rezdüléseit a figurákon túl is.

– Az előadásnak van egy interaktív része is. A felvételen ez sajnos nem lesz érzékelhető, de élőben hogyan reagálnak a nézők?

– A nézőkkel már az elején megismertetjük ezt a részét az előadásnak, mintegy összekacsintva velük még a Kálmán Imre Teátrum előcsarnokában, ahol Boris Vian megemlékezésére invitáljuk őket, titkokat súgva, egy-egy mondatot idézve az előadásból. Féltünk ettől a résztől, nem csináltunk még ilyet ezelőtt, de Csaba biztatott bennünket, hogy ez a fajta elő-találkozás egészen más kapcsolatot fog majd eredményezni a nézőtér és a színpad között, és igaza lett. Ha lenézünk, mindig megtaláljuk a tekintetüket, nem kapják el zavarukban, hogy „jaj, ugye nem fognak pont engem megszólítani”.  Az előadás elejétől a végéig vannak „kinézős” részek, még ha nem is minden esetben várunk konkrét, szóbeli reakciókat a nézőktől. Én megszerettem ezt a fókuszváltó játék módot és úgy érzem, a többieknek is megtetszett, úgyhogy nagyon várjuk már, hogy újra valódi nézők előtt játszhassuk az előadást.