Papageno Radio
- hirdetés -
Színház Peremartoni Krisztina: „Majdnem minden generáció megél egy globális krízist”

Peremartoni Krisztina: „Majdnem minden generáció megél egy globális krízist”

A Városmajori Szabadtéri Színpad művészeti tanácsadójával, a színház szerelmesével beszélgettünk emlékekről, fordulatokról, a „Várkonyi-szellemiségről”, utazásról, pandémiáról. Peremartoni Krisztina mozaikjai – a teljesség igénye nélkül.

- hirdetés -

– Számos fantasztikus helyen jártál az elmúlt években Kanadától Kaliforniáig, Mexikótól Indiáig. Mi a legkedvesebb hely számodra, ahová most elutaznál?
Életszakaszonként változhat, hogy mit tart az ember kedvencnek. Talán Kanadát mondanám, leginkább csodálatos környezeti adottságai miatt. Ha olyan természetet akarunk látni, ami majdnem érintetlen, akkor az északi pólusok felé kell venni az irányt. Általában az emberek a hideget nem viselik jól, éppen ezért az északi részeken talán kevesebb a lábnyomuk is. Kizsákmányoló, kártékony és tulajdonképpen öngyilkos fajta lény az ember. A legnagyobb fájdalmam, amit a fákkal művelünk.

- hirdetés -

– Milyen gondolatok merülnek fel benned az elmúlt másfél év járványidőszaka kapcsán?

– Aki azt hiszi, hogy az élet egy felhőtlen fáklyás menet, nagyon sokat fog csalódni. Egyformán történnek jó és rossz dolgok velünk. A covid19 egy fejezet az emberiség történetében, ami ahogy jött, úgy el is fog menni. Nem kell megijedni, félni végképp nem, ez a legfontosabb. A vírus egy élőlény, ami egy bizonyos élethosszal rendelkezik, nem tart örökké. Különben azt gondolom, hogy majdnem minden generáció megél egy globális krízist, legyen az háború, természeti csapás, vagy járvány. A legfontosabb, hogy mindenből ki kell hozni a lehető legtöbbet és legpozitívabbat, ezzel segíthetünk leginkább magunkon és embertársainkon.

– Életedben két nagyon fontos pillér van, az utazás és a színház. Most éppen melyiket érzed erősebbnek?

A pandémia miatt csillapítanom kellett az utazót és a színház erősödött meg. Nagyon hiányzik az utazás, ugyanakkor jelenleg álmaim munkáját végezhetem: a Városmajori Szabadtéri Színpad művészeti tanácsadója vagyok. Igazán önmagam lehetek ebben a pozícióban.

– A Színművészeti Főiskolán Várkonyi Zoltán osztályában végeztél, majd az általa igazgatott Vígszínházhoz szerződtél. Valóban remek színházi egyéniség Várkonyi, vagy ez egyfajta utókori romantizálás?

Nem gondolom idealizálásnak vagy romantizálásnak a hozzá kapcsolódó történeteket. Rendkívül nagy formátumú színházcsináló volt, ösztönös profi. Nem igazán mondhatom róla, hogy egy kedves, megközelíthető ember lett volna, de igazi világpolgár attitűdje miatt elképesztő tehetséggel és intellektussal vezette a Vígszínházat. Az, hogy mennyire remekül is igazgatta, szó szerint mentorálta, gondozta ezt az intézményt, csak akkor körvonalazódott pontosan, miután meghalt. Nem kellett sok, mindössze egyetlen év, és totálisan eltűnt a szellemisége a színházból.

– Köze van ennek ahhoz, nem sokkal halála után átszerződtél egy másik helyre?

Abszolút. Olyannak tűnt a hiánya, mintha apavesztésben lettem volna.

– Milyen volt bekerülni a Vígszínházba, a „nagyvadak” közé?

Elsősorban óriási megtiszteltetés. Akkoriban ritkán, négyévente szerződtettek két fiú és két lányt. Nem csupán ma, a hiányukból tudjuk, hogy mekkora kaliberűek voltak azok a színészek, akik a Vígszínház társulatát emelték, mi is teljesen a tudatában voltunk, micsoda talentumokkal dolgozhatunk együtt.

– Véleményed szerint mi lehet az oka, hogy manapság szélesebb közönség körében már nem igazán tud ilyen szellemi presztízzsel kialakulni olyan színészgeneráció, mint a korabeli „nagyok”?

Erre nem tudnám megmondani pontosan a választ. Akkoriban elsődleges szempontnak tekintette egy színház, hogy a szó legnemesebb értelmében „sztárokat” neveljen, gondosan és felelősségteljesen. A figyelmes, elmélyült tehetséggondozásra a mai rohanó, lüktető világban sokkal kevesebb idő és tér jut, mint annak idején.

Ide kapcsolódik:
Méhes László: „A színház ma egészen más helyzetben van”

A nézőt egyébként mindig a színész érdekli. Nem a produkció, nem a rendező, hanem a színész. Ez erős kijelentés, de így van. Ma nem sztárkultusz, hanem celebség van.

– Melyik volt a legkedvesebb előadásod a Vígben?

Az In Memorian Örkény István, Valló Péter rendezésében. Örkény halála után az egypercesekből készült ez darab, egészen rendhagyó módon. Nagyon szerettem, megemelt varázsa volt.

– A Vígszínház után a Nemzetihez tartozó Várszínházhoz szerződtél. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

Idősebb kollégáim mondták, hogy nagyszerű dolog egy frissen alakuló társulatot erősíteni. Remeknek is bizonyult az elején, itt játszottam például Shakespeare Júliáját is. Vámos László igazgatósága után Csiszár Imre érkezett, aki számos színészt, köztük például Esztergályos Cecíliát, Trokán Pétert és engem is elbocsátott. Ekkor kerültem le egy évadra Nyíregyházára a Móricz Zsigmond Színházba, majd egy évre Pécsre, a Nemzetibe. Csiszár távozása után ismét Budapestre tértem vissza a Nemzetibe, amikor Ablonczy lett az igazgató.

– Hogyan érezted magad ismét a Nemzetiben?

– Először nagyon jól, de Iglódi igazgatósága idején már nem igazán. Az 1991-es Cseresznyéskertet életem legnagyobb előadásának mondhatom, a darabot Victor Ioan Frunză, a kolozsvári román színház művészeti vezetője rendezte. Az Andrzej Wajda által rendezett Menyegzőről nem is beszélve! Remek volt. Izgalmas és színes periódusnak számított az elején a „második nemzetis korszak”, ami aztán romlásnak indult. A „bomlás” idején döntöttem a kaliforniai út mellett. Nem volt könnyű mindent elengedni, rengeteget sírtam. Hatalmas fájdalom töltött el, hogy itt kellett hagynom egy felépített életet, de ez volt a lehető legjobb, amit csak tehettem akkor.

Peremartoni Krisztina

 

Peremartoni Krisztina 1978-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1978 és 1981 között a Vígszínház színésze volt. 1981-1982 között a Népszínházban lépett fel. 1982-től 1989-ig a Nemzeti Színház tagja volt. 1989-1990 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésznője volt. 1990-1991 között a Pécsi Nemzeti Színházban szerepelt. 1991 óta ismét a Nemzeti Színház tagja. 2019. októberében a Thália Színház télikertjében fotókiállítása nyílt, amelynek a fővédnöke Keleti Éva volt.

– Utazásaid során megkaptad azt a szabadságot és öntörvényű életet, amire vágytál?

– Teljes mértékben. Majdnem 20 évet töltöttem színésznőként különböző társulatoknál, azonban életem innen induló szakaszában több közöm volt a világjáráshoz, az utazáshoz, mint a színházhoz. Ellenállhatatlan erő inspirált, hogy ismerkedjem, befogadjam a világot. Vándorlásaim alkalmával lényeges önismeretre tettem szert.

Milyen fontos felismeréseket hoztak az utazások?

Megnyugvást leltem önmagamban. Hatalmas lendületet, önbizalmat, stabilitást. Nem éreztem magam nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak itthon. Zaklatott, nyugtalan életet folytattam. Nem találtam továbbá olyan spirituális mentorokra sem, akik hitelesen tudtak volna „vezetni”, „tanítani”, Kalifornia pedig ennek a Mekkája, rengeteg spirituális ember megfordul ott. Megkaptam azokat a könyveket, ismereteket, beszélgetéseket, útmutatásokat, amikre vágytam.

* Az interjút Peremartoni Krisztina színművésszel Rácz Ráchel készítette.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!