A ludwigsburgi kastélyszínház helye kívülről nem azonosítható be az épületkomplexumban. Nem véletlen: Európa egyik legszebb barokk színháza a már meglevő falak közé épült be. Dolgozott itt Noverre, járt itt Casanova, Napóleon és az ifjú Mozart is.
Carl Eugen herceg (1728–1793) udvarát előadó-művészeti szempontból a 18. századi Európa legfontosabbjai közé sorolhatjuk. Stuttgarti székhelyén állt egy operaház, amelyet Gottfried Ephraim Lessing a kontinens egyik legjelentősebbikének nevezett, ami mindenkit lenyűgöz, és ahol négyezer embert kényelmetlenség nélkül szórakozhat. (Ez utóbbi erős túlzás: 1100–1200 ülőhely volt az nézőtéren.) 1750-től rendezett itt hatalmas ünnepségeket.
Pompakedvelése, az idő és itáliai utazásai meghozták a kedvét, hogy azt bővítse, majd Ludwigsburgban is építsen magának egy operaházat.
Több kastélyában volt színház: a stuttgarti Solitude-ban – itt a kertben egy szabadtéri teátrum is állt –, Grafeneckben, Tübingenben, Kirchheim unter Teckben.
A színházépület és a színpadtechnika
Philippe de La Guêpière a párizsi építészeti akadémián tanult. 1752-ben lépett Carl Eugen szolgálatába, hat évvel később kapta a feladatot, hogy a már álló falak közé megtervezzen egy kastélyszínházat és annak teljes gépezetét. A nézőtér alaprajza harang alakú, a hercegi páholy hátul, a páholysor közepén volt, ahonnan nem csupán a főrend kapott kiváló perspektívát, hanem őt is tökéletesen láthatták a vendégek. A világítást a kornak megfelelően a színpadon és a nézőtéren is olajlámpákkal oldották meg, ami állandó tűzveszélyt jelentett.
Johann Christian Keim 35 évig állt Carl Eugen szolgálatában. Ő találta ki és gyártotta le a 12 méter magas, 11 méter széles színpad ma is működő gépészetét. Ezt állandóan fejleszteni kellett, csakúgy, mint a díszletet, hiszen a főúri vendégeket újra és újra el kellett kápráztatni a csodásan festett kulisszákkal, az egyre gyorsabb színváltásokkal és színpadi trükkökkel. A kulisszák és a szuffiták gyakran cserélődtek az előadásban, a változás egyik tipikus formája volt az, hogy
felhők „úsztak be”, és mire szétoszlanak, mögöttük a látvány teljesen kicserélődött.
A reptető szerkezeteknek köszönhetően mitológiai lények érkeztek az égből, az emelő-süllyedő gépek jóvoltából szörnyek bukkantak fel és tűntek el pillanatok alatt.
Ludwigsburgban 17 teljes színpadkép maradt meg többé-kevésbé teljes állapotban, ezeket 1987 és 1995 között restaurálták, telente egy-egy díszlet áll a színpadon, hogy a látogatók megcsodálhassák a 18. századi mesterek és művészek munkáját.
Carl Eugen barokk színházát az unokaöcs, I. Frigyes württembergi király a klasszicista ízlés szerint átépíttette. A kastélyban 1853-ig játszottak, majd a színház – némi képzavarral – három évszázadra Csipkerózsika-álomba merült. Ezt követően nyári fesztiválokon barokk operák mellett a 80-as évektől prózai műveket is láthatott a közönség egészen a 90-es évekig. A terhelés alapos karbantartás nélkül azonban elhasználta a színházat. Öt évig tartott a restaurálás és konzerválás, 1998 óta a kastélymúzeum látogatói mellett a nyári fesztiválközönséget is várják Ludwigsburgban.
Művészek Carl Eugen szolgálatában
A korabeli híradások szerint méretben ez volt az első a német operaházak között. Rendszeres előadásokat a karnevál ideje alatt tartottak, ráadásul ekkorra esett a herceg születésnapja is, így aztán elképzelhetjük, micsoda ünneplésekre került itt sor. Csütörtökön és pénteken játszottak operákat, hétfőn és kedden pedig mulatságokat, bálokat tartottak, 1769-től minden nap szerepelt opera a műsoron. Persze, a farsangon kívül sem zárták be az épületszárny ajtaját, mert voltak születésnapok, esküvők, fogadások, és ha politikusok, hadvezérek, uralkodók látogattak Ludwigsburgba, az udvarban odafigyeltek a szórakoztatásukra.
A herceg szolgálatában jól fizetett színészek, énekesek, muzsikusok álltak, akik gyakran akkor is vele tartottak, ha épp külföldre utazott.
Az „olasz Gluck”-ként ismert komponista, Niccolò Jommelli irányította a zenei ügyeket. Az operaénekesek közül a legismertebb Elisabeta Caterina Bonafini volt. A szoprán 14 évesen debütált Velencében. Egy évvel később fedezte fel Carl Eugen, és ajánlott neki szerződést. Intim viszonyba is kerültek, Schiller róla mintázta Lady Milford figuráját az Ármány és szerelem című drámájában. (Ez már csak azért sem véletlen, mert Schiller apja a herceg udvari kertésze volt, az ifjú Friedrich pedig a katonai és művészeti képzésre fókuszáló Karlsschule növendéke volt.) Miután a herceg új szerető után nézett, Bonafini itáliai színpadokon folytatta sikeres énekesi karrierjét, ezt követte Varsó, majd Nagy Katalin szentpétervári udvara. A társulat tagjai közé tartozott a táncos és balettmester, a történetmesélő balett atyja, Jean-Georges Noverre, aki magával vitte a kor egyik rajongott táncművészét, a párizsi opera balettistennek tartott sztárját, Angiolo Maria Gasparo Vestris-t.
Ludwigsburg, kastélyszínház
Carl Eugen anyagi nehézségei miatt 1767-ben jelentősen csökkentette a színészek és a zenészek számát, majd elbocsátotta a külföldi vendégművészeket, 1770-től jelentek meg a színpadon a Karlsschule ifjú növendékei, akik a tandíj fejében élethosszig tartó hercegi szolgálatra szerződtek.
Már a 18. század végén bevezették a bérletet és a belépőjegyet, és lassan nem csupán a meghívottak, többnyire arisztokraták vehettek részt az előadásokon és koncerteken, hanem a polgárok is. Ennek megfelelően a kezdeti olasz és francia nyelvet felváltotta a német, hol fordításban, hol eredeti német nyelvű művek által. Amikor Goethe 1797-ben Ludwigsburgba látogatott, feljegyezte, hogy a hely egykori csillogása eltűnt, vonzereje elveszett.
Híres vendégek
Járt Stuttgartban és Ludwigsburgban Giacomo Casanova, visszaemlékezéseiben erről is megemlékezik. Leírja, hogyan találkozott a herceggel, hogy az eredetileg öt-hat napra tervezett tartózkodását akár korlátlan időre meghosszabbíthatta volna, és a szerelmi kalandjai mellett részletesen beszámol az opera-, illetve balettélményeiről is.
Wolfgang Amadeus Mozart nevét többször is megtaláljuk az annalesekben. 1763-ban fellépett itt, Napóleon 1805-ös látogatásakor az ő Don Giovanniját játszották, az 1972-ben induló nyári fesztiválok sorozatát A varázsfuvolával kezdték, és azóta is több Mozart-operát vittek színre.
