Kocsis Dénessel, a Budapesti Operettszínház művészével a Nagymező utcai teátrum tavaszi, hazai ősbemutatójáról, a Carmenről, valamint a nemrégiben 200. előadását ünneplő Szegény Dzsoni és Árnika című musicalről beszélgettünk.
- hirdetés -

Nem a Carmen az első Wildhorn-musical, amit énekelsz. Melyek voltak a zeneszerző darabjaihoz kötődő legfontosabb állomások a pályádon?
A Rudolf című musicalben már az Operettszínházban is játszottam kisebb szerepeket korábban, emlékszem, milyen sokat jelentett, mekkora kihívásnak éltem meg, hogy kaptam egy saját, szólóban énekelt sort a színpadon. Aztán következett Pécs és a musical címszerepe, a dalokat pedig azóta is töretlen sikerrel éneklem a fellépéseimen, és kivétel nélkül mindig nagy szeretettel fogadja a közönség. Azt hiszem, hogy lelkileg és szakmailag is kötődöm Wildhorn munkásságához.
Az ikonikus zeneszerző a premier előtt meglátogatott benneteket. Milyen élmény volt a találkozó?
Kivételes alkalom volt számomra. Egy nagyon kedves embert ismertem meg, meglepett, hogy mennyire közvetlen. Bátorított bennünket, hogy abszolút nyitott volt a kérdéseinkre.
Te mire voltál kíváncsi?
Megosztottam vele, hogy a Rudolf milyen fontos mérföldkő volt a pályámon, és megjegyeztem, hogy nagyon örülnék annak, ha újra találkozhatnék a szereppel, illetve ha más darabjait is műsorra tűzné az Operettszínház.
A Carmen hatalmas siker. Szerinted mi az, ami ennyire magával ragadja a nézőket?
A színpadon látható történet, ami hallatlanul érzelmes. A Carmen egy teljesen átlagos városban játszódik, ahol mindenki éli a maga megszokott életét, kialakultak a szokások, az átjárások a különböző társadalmi rétegek között. Ebbe a nyugalomba érkezik egy cirkuszi társulat, velük pedig Carmen, aki felforgatja a hétköznapokat és minden férfi szívét. A darab spanyolos-latinos zenei világa pedig tökéletesen visszaadja ezeket a felfokozott érzelmeket.

Kocsis Dénes – fotó: Janus Erika
Összehasonlítottad a musicalt Bizet közismert, azonos című operájával, utánanéztél más előadások felvételeinek?
Amikor a pályám elején jártam, minden darabhoz felkutattam az elérhető felvételeket, beszélgettem kollégáimmal, akik esetleg játszották korábban a szerepet, vagy utána olvastam az adott történelmi korszaknak, így készültem egy-egy feladatra. Egy idő után azonban rájöttem arra, hogy az ilyen módon összeszedett háttértudást alá kell rendelni az előadásnak, hiszen minden darabnak megvan a maga logikája, minden próbafolyamatnak más a struktúrája, és minden a rendezőnek megvan a maga elképzelése.
Bár több előadásban is együtt játszotok Homonnay Zsolttal, rendezőként most találkoztál vele először. Milyen volt a közös munka?
Nagyon nyugodt próbafolyamatnak éltem meg. Zsolt jól ismer engem, azt hiszem, szereti is, ahogyan dolgozom, ezért pontosan tudta, hogy mi az, amit gond nélkül megcsinálok, és mivel tud kimozdítani a komfortzónámból. Ezen kívül pedig ugyanolyan partneri viszonyban osztottuk meg az ötleteinket és a gondolatainkat egymással, mint korábban, csak annyi volt a különbség, hogy most a próbákon a szerepről és a darabról beszélgettünk.
Milyen José Rivera, a rendőr hadnagy, akit a leginkább megperzsel Carmen?
Nem gondolom gyengének, inkább egy sodródó karakternek látom, aki ha olyan helyzetbe kerül, hogy döntést kell hoznia, nem kezd el józanul mérlegelni, hanem a szívére hallgat. Belekerül egy érzelmi spirálba, és rábízza magát a sorsra, illetve az adott helyzetben a megfelelő emberre. Hagyja, hogy bármi megtörténjen vele, nem ellenkezik, ezért is dönt Carmen mellett, miközben – és ettől is lesz komoly színészi feladat – José végig küzd a lelkiismeretével. Nagyon érdekes, hogy egy-egy váratlan történés az ember életében rávilágíthat addig ismeretlen oldalunkra, és valami újat hoz ki belőlünk, olyat, amiről nem is gondoltuk, hogy bennünk van. Persze az is igaz, hogy az ilyen történetek sokszor nem végződnek happy enddel. Szerintem ez sok nézőnek ismerős lehet, mert a saját életünkben is számtalanszor vagyunk így. Nem csupán a szerelemben, hanem sokkal hétköznapibb dolgokban is.

Kocsis Dénes – fotó: Janus Erika
Milyen érzés ismét főszerepet játszani az Operettszínházban?
Kihívást jelentett, hogy megmutassam: José nem egysíkú karakter, továbbá az is öröm számomra, hogy újra az Operettszínház nagyszínpadán játszhatok. A feladat nagysága és összetettsége mellett ugyanolyan fontos a szerepformálás mélysége, hogy olyan érzelmi-lelki úton menjek végig az előadáson, amelyben kiadhatok magamból mindent. Engem azok a szerepek elégítenek ki, amelyekbe „bele kell halni”: Rudolf, István, Rómeó, András a Menyasszonytáncból, a West Side Story Tonyja, Dorian Gray… Én minden előadáson azt szeretem, ha egyaránt megélhetem a mélységeket és a magasságokat is. Erre törekszem, de persze nem minden színpadra lépés előtt adott ehhez a tökéletes fizikai állapot vagy a lelki kondíció.
Olyankor mi történik?
Előjön a jéghideg profizmus, amivel kompenzálni tudunk, és ha ezt jól csináljuk, a néző nem érzékel semmit, csak mi tudjuk belül, hogy valami hiányzott.
A Szegény Dzsoni is ugyanezt a „belahalást” igényli, vagy ez maga a lubickolás?
Ugyanolyan koncentrációt igényel, mint a többi előadás, függetlenül attól, hogy nagyrészt gyerekeknek játszunk. Minden idegrendszálammal és érzésemmel belehelyezkedem a történetbe, és megélem mindazt, amin Dzsoni keresztülmegy. Ez egy vidám, kedves, elsősorban gyerekeknek szóló családi bábmusical, de számtalanszor előfordult, hogy a darab végén Gubik Petrával elsírtuk magunkat az örömtől és a szeretettől. Nem csak a fájdalmakat éljük meg a színpadon, a boldogság is ugyanúgy összekapcsolhat egy szereppel, nem csupán a traumák. Amikor lejövök a Szegény Dzsoni és Árnika végén az öltözőmbe, azt érzem, hogy rengeteg energia szabadult föl belőlem, hogy boldogság van és „fütyült a szeretet”.
Másképp kell megszólítani a gyerekközönséget, mint a felnőtteket?
Az biztos, hogy érzékenyebbek az őszinteségre. A Raktárszínházban játsszuk az előadást, ami azt jelenti, hogy szinte érintésnyi a közelség, amit én külön nagyon szeretek.
Ebben az évadban játszottátok a 200. előadást. A kivételes alkalomról készült fotókon látszik, hogy az ünnepi tortán a gyertyát a kisfiaddal együtt fújtátok el. Hogyan viseli Fülöp, amikor téged a színpadon lát?
Volt már velem színpadon, de ez a jubileum volt az első, amikor egy teljes előadásban végignézett. Igen, ez egy nagyon különleges pillanat volt mindannyiunknak. Egy pisszenés nélkül végigülte az előadást, mint egy néző, aki megélte a mesét, viszont két és fél évesen felfogta, hogy apa most éppen dolgozik, szerepet formál. Persze, előtte sokat beszélgettünk erről, de fogalmunk sem volt, hogyan reagál majd élesben. A boszorkányt egyébként nagyon szerette, alig várta, hogy újra színpadra jöjjön, ami megint csak azt mutatja, hogy magában elválasztotta, hogy ez egy játék, és aki a boszorkányt játssza, az igazából egy jó ember. A tapsrendnél fölhívtam a színpadra és bátran odajött hozzánk, pedig akkor még mindenki jelmezben volt. Iszonyatosan büszke vagyok rá.

Kocsis Dénes – fotó: Janus Erika
Korán kiderült, hogy a színház az életed fontos része lesz. Hogyan látod Fülöpöt, elképzelhető, hogy egyszer majd komolyabban érdeklődik a színpad iránt?
Az biztos, hogy muzikális és nagyon energikus. Szoktuk mondani, hogy reméljük, a hangját tőlem, az alkatát és a mozgáskészségét pedig az anyukájától örökölte. De hogy a színpadon találja-e meg önmagát, ott tud-e kiteljesedni, majd eldönti ő maga jó néhány év múlva.
Mi minden vár rád az Operettszínházban és azon kívül?
A jelenlegi szerepeim mindegyikét tovább viszem, és bízom benne, hogy a jövő évad is tartogat izgalmas feladatokat. Hivatalosan szabadúszó vagyok, de anyaszínházamként tekintek az Operettszínházra. Az intézmény, az épület, az öltöző, a kollégák fontosak nekem, hiszen lassan húsz éve vagyok részese a színház életének. Ragaszkodom hozzá, és remélem, ez így is marad, de számomra szükséges az is, hogy különböző színházakban, más alkotókkal és művészekkel is dolgozhassak. Kellenek az új impulzusok, mert ezeket a hatásokat az Operettben vállalt munkáimba is vissza tudom forgatni. Július 6-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lesz egy bemutatóm, a Győri Nemzeti Színház és a Margitszigeti Színház koprodukciójában készülő Evita, amelyben Magaldi szerepét formálom meg. Ősszel ismét, immár a harmadik évadban megyek vendégként Békéscsabára. Mindezen túl két koncert is vár rám, az egyik Szulák Andreával egy Máté Péter–Cserháti Zsuzsa-est, a másik pedig Sári Évivel egy hasonlóan izgalmas, a Táncdalfesztivál történetét felölelő műsor. Ezekben az a különlegesség, hogy a közönségnek becsempésztünk az ismert dalok közé kevéssé ismert ínyencségeket is, hogy rácsodálkozzanak és megismerjék, mennyi elképesztően jó, igényes magyar dalt írtak nekünk kitűnő zeneszerzőink.