Február 8-án mutatta be a Vörösmarty Színház az Amerikai Elektrát a Kozák András Stúdióban. A Horváth Csaba által rendezett előadás a Mannon család történetén keresztül mutatja be az emberi érzelmek és traumák mélységeit. Többek között erről beszélgettünk a rendezővel.

– Mik a legfontosabb különbségek az antik görög dráma és Eugene O’Neill átirata között?

– A legnagyobb eltérés például, hogy O’Neill művében a gyilkosság nem minden esetben gyilkosság, sőt, ami az eredeti antik drámában bosszúból fakad, az itt valójában mind öngyilkosság. Egyszerűen belehajszolják a karaktereket, amit a szereplők a saját bűntudatuk feléledése miatt mind gyilkosságnak éreznek.

Részlet az Amerikai Elektra című előadásból – fotó: Kiss László

– A lélektani mélységek, a freudi pszichológia végigfut az előadás történetén. Mennyire volt célod az előadással ezeknek az érzelmeknek a megmutatása?

– Abszolút nem tér el az én koncepcióm az olvasattól, hiszen az annyira tiszta, világos és egyben izgalmas. Ez egyrészről olyan, mint egy krimi, másrészről pedig egy bűn és bűnhődés történet. Valójában több szálon is az, hiszen mindenkit a bosszú vezérel, mindenkinek sérelmei vannak. Rengeteg utalás van a gyermekkori sérelmekre a családon belül, akár Laviniánál, azaz Elektránál, akár Orinnél, vagyis Oresztésznél. Mindkét karakternek komoly gyermekkori traumái voltak, a lánynak az anyja, a fiúnak pedig az apja okozta ezeket. Ebben a drámában, amely kifejezetten egy traumatizált család története, abszolút érzékelhetjük, hogy a gyermekkorból megmaradt fájdalmak a felnőttkorban milyen irányba manipulálják az embert, illetve, hogy fejlődik ki az ember jelleme és karaktere, mik a félelmei, mik a vágyai.

– Hogy lehetett volna megmenteni ezt a családot? Melyik az a pont a történetben, amely, ha máshogy alakul, nem válik tragédiává a sorsuk?

– Úgy gondolom, hogy ezt sokkal korábban kellett volna. Az alapkonfliktus az, hogy az apa és az anya ugyan megismerkedésük hajnalán talán valamennyire, de igazán sosem vonzódtak egymáshoz. A család életének minden mozzanatára rányomta bélyegét a szeretetlenség. Gyakorlatilag ez már pszichoanalízis. Emellett természetesen a világ sem segít abban, hogy a jó irányba menjen a család élete. Az egész történetben az az izgalmas, hogy valójában mindannyiukban ott a szándék, hogy javítsanak a helyzeten, de a háború közepette ez senkinek sem sikerül. Az apa, aki katonaként éveken át nagyon szigorú rendszerben élte az életét, hazatérése után képtelen visszailleszkedni a hétköznapokba, a fiú pedig egy fejsérüléssel, szinte roncsként tér vissza a háborúból. Ezt a motívumot számtalan amerikai filmben láttuk már, főleg a vietnámi háborúban harcolt katonákkal kapcsolatban. O’Neill nagyon részletesen körbejárja a témát.

Részlet az Amerikai Elektra című előadásból – fotó: Kiss László

– Milyen jelentősége van a díszletelemeknek az előadásban?

– A teret, a térritmus játékát hivatottak kiszolgálni. Tulajdonképpen olyan falak, amelyeken keresztül mindenki mindent hall, mindenki mindent lát, mindenki mindenen átlát. Talán annak a metaforája, mint ahogy egy pszichológus igyekszik az ember lelkének mélyebb bugyrait megismerni. A díszlettervezővel, Kiss-Benedek Kristóffal nem szerettük volna egy ódon házként bemutatni a színpadképet, amely tulajdonképpen a sok halottól, bűntől, rejtett fájdalomtól és titoktól egyszer csak kísértetházzá válik. A műben nagyon fontos motívum a helyszín, amely egy olyan különleges hely, ahol az ember valahogy sosem érzi magát komfortosan.

(A promóciós cikkekben és az érzékeny tartalmakban nem jelenítünk meg reklámot.)