A Szépség és a Szörnyeteg című musical Böhm György rendezésében napra pontosan húsz éve fut az Operettszínházban, 2005. március 20-án volt a bemutatója. Ennek apropóján kérdeztük a dramaturg-rendezőt ízlésről, sikerről, műfajokról, és még sok másról, például a szintén e hónapban húszéves Müpa első lépéseiről.

- hirdetés -

Legnagyobb boldogságom most az – mondja -, hogy a Kultkikötőben meglátott valaki egy „tacepaót”, amit azonnal fotózott és küldött nekem, egy idézetet magamtól: „A színház nem életre-halálra, hanem csak és kizárólag az életre szól. Nem szabad belehalni.” Ez így tömören összefoglalja az egész pályámat, végső soron az életem.

– Eddig hányszor halhattál volna bele?

– Rengetegszer, ahogy mindenki más ezen a pályán. De mellette meg sok boldogságot is adott. Ma visszanézve, talán az volt a legfontosabb, hogy a hosszú pályafutásom alatt és még ma is, a pillanatnyi lehetőségemhez képest több tucat tehetséges embernek teremtettem lehetőségét arra, hogy kiderüljön róluk: ők valóban nagyon tehetséges művészek. Legutóbb nem kevesebbet, egy teljes társulatot „mentettem” meg.

De vannak „napi” örömeim is. A tavalyi, 2023-24-es évadban a Karinthy Színházban a közönség szavazatai alapján a legjobb előadás a Margarida asszony volt, amelyet én rendeztem. Zalaegerszegen az évad legjobb előadása – ugyancsak a közönség voksai alapján – az Annie, a kis árva című musical volt, és ugyanitt egy másik zalai rendezésem, az Indul a bakterház az évad leglátogatottabb előadása lett. Néha úgy érzem, ma már keveset dolgozom, de ha jobban belegondolok, egy fenét.

Talán azért csal meg a belső érzetem, mert számos régi rendezésem fut…, március 20-án lesz pontosan 20 éve, hogy bemutattuk a Budapesti Operettszínházban A Szépség és a Szörnyeteg című musicalt, ami számomra egy varázslat volt. Ahogy az is, hogy még mindig műsoron van, 1249 előadás után, és számos turnéval a háta mögött. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de ez a maga nemében csúcs, és még mindig menetel tovább, májusban újra lesz egy széria belőle, sőt jövőre is.

A Musicalmesék című előadásom, szintén az Operettszínházban ugyancsak hosszan, tizenöt évig volt repertoáron, a Csókos asszony kétszázszor ment. És másutt is „rájárt a kezem” a hosszan tartó sikerelőadásokra, példának okáért Pécsett A padlás százötven előadást ért meg, ami egy vidéki színházban elképesztő szám, és úgy tudom, ez az egyetlen nem budapesti előadás a világháború óta, amely elérte ezt a szériát. De hosszú szériák ide vagy oda, még rengeteg szabad kapacitással rendelkezem.

– A Szépség és a Szörnyeteg mellett idén a Müpa is húszéves lett.

– Igen, éppen huszonegy éve volt, 2004-ben, hogy Zoboki Gábor építész felhívott, összeismertetne Káel Csabával, és elvinne minket Kiss Imréhez, mert mindjárt kész az épület, de úgy látja, hogy még nincs semmi ötlet arra, hogy mikor, hol, hogyan és mi fog történni. Kidolgoztunk egy elképzelést a „ház” művészi üzemeltetésére, és több mint egy évtizedig maradtam a csapatban. Én feleltem a színházért, és emlékeim szerint a Fesztivál Színház nevet is én találtam ki, még 2004-ben.

Rengeteg csodás produkciót sikerült tető alá hozni, A kis herceg című gyerekoperától kezdve a Bernarda Alba háza című musicalen keresztül Bernstein Miséjéig. Sőt, Bernstein Candide-ját is megrendezhettem, vagy a The Great Hungarian Songbook sorozatot. Nyilván, kis önzésből a saját produkcióimból említettem párat, amelyek létrejöttét elképesztő boldogság volt megélni.

– Igen, de a Müpa nem az a hely, ahol valami húsz évig futhatna.

– A Bernardát 2011-ben bemutattuk, majd 2017-ben felújítottuk. Egy hét alatt sikerült, mert a fellépő csodaszínésznők ennyi idő alatt újratanulták, visszajött minden, holott igen nehéz zene, se nem musical, se nem opera.

– Mi a te saját zenei ízlésed? Ha hazamész, mit hallgatsz?

– Kívülállónak elképesztőnek ható dolgokat tudok mondani. Amikor feszült vagyok, szorongok, akkor Bartók: A csodálatos mandarinját – Boulez régi felvételét. Vagy Kodály Fölszállott a páva-variációit.

Bartók és Kodály művei életem meghatározói. Nagy élményem volt az, amikor a Müpában Háry János-előadást csináltam, találkozhattam Sára asszonnyal, Kodály özvegyével, akinek remek észrevételei voltak a születendő produkcióhoz. Egy Tavaszi Fesztivál záróeseményeként került színre, Fischer Iván vezényletével.

– Van egy prekoncepcióm, ízlésed közelebb áll Weill-Bernstein-Bartók-vonalhoz, mégis a könnyedebb műfajokból több darab került ki a kezed alól. Jól látom?

– Igen! Az első operettrendezésem „álnéven” volt: Ruszt József szólt, hogy fölkérték a szegedi Dóm téren Lehár Ferenc A mosoly országa című művének a színpadra állítására. Az ő nevével hitelesítették az operett műfaját a Dóm előtt, és felkért, hogy társrendezőként legyek mellette. Fantasztikus szereposztással valósult meg: Ilosfalvy Róbert volt Szu Csong, Pitti Katalin Liza, Zempléni Mária a kicsi Mi, Póka Balázs Hatfaludy Feri, ráadásként Pál Tamás és Cser Miklós vezényelt, míg Imre Zoltán volt a koreográfus.

Beszélek a „komoly minőségű” művekről, miközben magam azt imádom, hogy gyakran belecsempészek az az előadásaimba egy kis trash-t. Susan Sontag A pusztulás képei című kötetében megjelent esszéjében fogalmazza meg, mi az a camp (a tudatosan felvállalt giccs). A trash a campnek a 21. századi változata. A minőség persze a trash-ben is fontos: valami öröm, valami érzéki, valami igazán jó zene kell hozzá.

Életem alapja, egyben szerencséje, hogy Pécsett a Leőwey Klára Gimnáziumban idősebb Jandó Jenő volt az énektanárom, aki Josquin des Prez-től Luigi Nonóig mindenkit megismertetett velem és mindenre megtanított. A porosz oktatási rendszerben, amelyben felnőttem, mindent tudnunk kellett, így, ha bajban vagyok, van hova nyúlnom, beugrik egy kép, meghallok egy zenét, és ez megsegít. Például egy pillanatot ironikussá tudok tenni, hogy megszólal alatta a Richard Strauss Imígyen szóla Zaratustra, és a közönség – remélem – érti, hogy ez irónia.

– És honnan jött a színház?

– Hatéves koromban Dunaföldváron a nagymamám elvitt a Kultúrba, ahol a helyi földműves szövetkezet amatőr színjátszói előadták Kálmán Imre Marica grófnő című operettjét. Így rögtön a zenés színházzal találkoztam, és mondhatom, ez már maga volt egyben a camp is.

– Mitől lesz maradandó egy előadás? A Szépség és a Szörnyeteg esetében lehetett előre tudni, hogy ekkora siker lesz?

– Hogy húsz évig fog futni, azt nem, de hogy siker lesz, azt igen. Az előadás egy ún. non-replica változat, és amikor megkaptuk a jogokat, azonnal kétszer is megnéztem Londonban, majd New Yorkban, mondhatni muszájból, hogy nehogy bármit is felhasználjak az eredetiből, mert akkor iszonyú nagy büntetést kellett volna fizetnie a színháznak. A jogtulajdonosok elégedettek voltak, tökéletes non-replica változat jött létre. A bemutató után egy kritikus azt írta: – Pfuj, ez Disney-musical! Sértésnek szánta, de hatalmas dicséret volt számomra, hiszen én azt rendeztem.

Cseh Dávid Péter A Szépség és a Szörnyeteg családi musicalben – fotó: Szobonyai Patrícia

– A darabban, a zenében vagy a rendezésben van benne a húsz év siker?

– Úgy sejtem, a háromban együtt, de leginkább a színészekben. No meg az egyszerű történetben, ami a műfaj sajátja: a musicalben sokszor abból adódik a probléma, ha túl bonyolult. Ilyen például Claude-Michel Schönberg Martin Guerre című műve.

– A könnyedebb műfajban tetted le a kézjegyed. Sikerült-e a sznob, elitista közönségnek megmutatnod, hogy mennyi érték rejlik ebben a műfajban? Vannak-e még efféle választóvonalak?

A közönségdíjak, az előadásszériák azt jelzik, hogy igen, sokakhoz eljutnak a rendezéseim. Szeretem, hogy aki háromnegyed 7-kor bejön a színházba akár rosszkedvűen vagy szomorúan, az 10-kor úgy megy ki, hogy pillanatnyilag nagyon boldog. Én ezt a színházat szeretem – és remélem tudom is – aminek 20%-a komoly művészet, 80%-a életöröm. Az előadásaimra így jellemző a realizmus helyett az elrajzoltság, a hangsúlyozott és felvállalt színházi jelleg: nem a valóságban vagyunk, hanem színházban.

Erre a Disney-musical tökéletesen alkalmas, hiszen nem azt akarja elhitetni, hogy ez így van, hanem bevezet egy külön világba. Úgy kell színpadra tenni, hogy beszippantsa a nézőt. Lehet az a Meseautó, a Margarida asszony vagy a Bernarda Alba, ugyanez a feladat. Számomra a rendezés szakma. Ha felkérnének, hogy rendezzem meg az Antigonét, elolvadnék a gyönyörtől és a megtisztelő lehetőségtől, de persze nem vállalnám el, mert az nem én vagyok. Amikor Stendhal-Nagy András: Vörös és feketéjét rendeztem Győrben, vagy a Margarida asszonyt, vagyis „szomorú” darabokat, természetesen meg tudtam „csinálni”, mert ez egy szakma, de a boldogságom, a lételemem a trash. Ezekre emlékszem legszívesebben.

– Kiléptél-e valaha is a komfortzónádból?

– Nem hiszem. Inkább csak nagyon széles a komfortzónám. A trash először gimnazistaként érintett meg, ugyanis meguntuk, hogy a november 7-ei ünnepségre mindig irodalmi színpadot kell csinálnunk, ezért fellázadtunk, és bemutattuk rendezésemben Majakovszkij Október Rádió című forradalmi groteszkjét. Így kezdődött: irónia, groteszk, Majakovszkij.

– Ma mintha kihalt volna ez a fajta humorérzék, holott én is tizenkét évesen már olvastam Örkényt… az én nyelvemen beszélt.

– … ezt imádom, ezt viszem tovább: a groteszket, az iróniát – mérhetetlen öniróniával.

– Talán ezért nem halsz bele az életbe, illetve a színházba, ahogy a Kultkikötőbeli tacepaón hirdeted… Eddig a múltról beszéltünk, mi van a jelennel, milyen terveid vannak?

– Életem barátja, igazgatója, „jobbik felem”, Korcsmáros György lassan három éve, hogy meghalt. Ezt nem tudom kiheverni. Minden darabot együtt írtunk, ránéztünk egymás munkáira, és egymás segítségét kértük. Ez most már nincs, és nem pótolható. Halála előtt befejeztük a Zsazsa című musicalt, melyhez Szikora Róbert írt remek zenét, és megígértem a barátomnak, hogy megpróbálom bemutattatni, hátha valaki megrendezné, de ez az elmúlt három évben nem sikerült. Még tartozom vele, neki.

Emellett megkeresett három fiatalember, aki megmutatta készülő darabját, az Adyt, mely elképesztően jónak tűnik, most azzal házalok, szeretném megrendezni. De eddigi életemben nem kellett keresnem, mindig engem találtak meg – lehet, a kérdést a színházaknak kell feltenni: melyek az ő terveik velem. Én itt állok, tettre készen, sajátos humorérzékkel, öniróniával, és sok évtizednyi színházi világban megszerzett bölcsességgel…

Illetve majd elfelejtettem: felkértek, hogy Szabó Márton István Zajkapitány című filmjében a főszereplő barátját játsszam el. Tehát ötven év után újra a filmvásznon vagyok, akkor volt A kenguru című filmben egy szuperközelim!