Különleges hangulatú előadással készül megeleveníteni négy ikon emberi, hétköznapi oldalát Bach Kata, Wunderlich József, Antóci Dorottya, Tóth András és Szebényi Dániel. A glamour és hatásvadász illúziók helyett letisztult, fesztelen és ismeretlen oldaláról mutatkozik Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Gábor Miklós és Vass Éva. Hétköznapok derűje és borúja, színészkirály és színészkirálynő mítosz egy emberibb oldalról – Bach Katát és Wunderlich Józsefet kérdeztük.
- hirdetés -
– Milyen fontos benyomást említenétek elsőként a Legvidámabb bús című koncertszínházi előadás kapcsán, amely május 12-én debütál a Budapest Jazz Clubban – különös tekintettel a Ruttkai-Latinovits szálra?
Wunderlich József: Számomra elsősorban az az izgalmas ebben az anyagban, hogy egyben láthatjuk Ruttkai Éva életét. Főként azért fontos ez, mert pontosan kirajzolódik a Latinovits-történet előzménye, megismerjük a küzdelmeit, hogy mennyi nehézséggel kellett megbirkóznia élete több területén is. Érdekes, ahogyan kibontakozik Gábor Miklóssal a kapcsolatuk, vagy hogy milyen hatással van rájuk a gyerkőcük születése, milyenek a családi hétköznapok, milyen az, amikor ez a kapcsolat elkezd fogyni, kopni. Nem tudták újraéleszteni ezt a házasságot, és ebben a krízishelyzetben találkozott aztán Ruttkai Éva Latinovits Zoltánnal. Ez a találkozás olyan, mint egy előre elrendelt, sorsszerű fordulat, egy „ősélmény”, ahogyan Ruttkai fogalmazott.
– A próbafolyamat alatt derült fény arra, hogy van egy nagyon hasonló, mókás közös pontotok az ő történetükkel, legalábbis, ami az „összejövésre” vonatkozik. Elmesélitek, mi ez?
Bach Kata: Mindketten nehéz, krízisekkel teli éveken voltunk túl, amikor találkoztunk. Korábban egyébként már kaptam egyszer egy üzenetet Józseftől, hiszen az egyetemről ismertük egymást, megírta nekem, hogy azt álmodta, tőlem lesznek gyerekei.
WJ: És hát így is lett.
BK: Ami zavarba ejtően hasonló a történetünkben velük, az egy plüssállatka. (Nevet) Latinovits gátlásos, szorongó fiatalként jellemzi magát a naplójában, aki egyszer csak megjelent Ruttkai előtt a vonaton egy báránykával meg mackóval a kezében, nekünk is van egy ilyen történetünk…
WJ: Megjelentem egyszer egy fehér plüssfókával. (Nevet)
BK: Abszurd volt az egész, egy társaságban szemben ültünk egymással az asztálnál, semmi sem volt még köztünk, és József teljesen indokolatlanul egyszer csak egy fókát tett elém. Semmit sem értettem az egészből. Később megtudtam, hogy ez az egyetlen, féltve őrzött gyerekkori játéka, ami ma már a kislányunk egyik kedvence. Erős párhuzamot vélek felfedezni ennél a pontnál. Hasonló kétségeim voltak akkor, mint Ruttkai Évának: kicsit furcsa a fiú, és nem tudni, hogy mit lehet komolyan venni ezekből a gesztusaiból. (Nevet)
WJ: Igen, általában mindent elkövetek, hogy ne lehessen engem komolyan venni, pedig ha egyszer kitettem azt a plüssfókát, az nagyon is komoly dolog volt. (Nevet)
Bach Kata – fotó: Gordon Eszter
– Milyennek látjátok a hétköznapi arcukat ezeknek az ikonoknak? Hatottak-e rátok esetleg a naplórészleteik, jegyzeteik, idézeteik?
WJ: A szövegekben nagyon erősen benne van ezeknek az embereknek a törékenysége, esendősége, hogy mennyire össze tudtak roskadni, mekkorákat tudtak zuhanni egy-egy szerep, egy kudarc vagy akár egy nagy siker után. Mert egy nagy siker után lehet igazán nagyot zuhanni. Ha Ruttkairól nézel fényképeket, látod, hogy egy megkérdőjelezhetetlen díva, olyan igazi női energiákkal, amik átvágják a levegőt! Elképesztő a kisugárzása, és közben meg ugyanúgy ott volt az önbizalomhiány, hogy elég lesz-e színésznőként, anyaként, feleségként, nőként, partnerként, szeretőként. Latinovitsról szerintem ugyanezeket el lehetne mondani, pedig sokan voltak, akik azt gondolták róla, hogy nagyképű. Olyan távolságtartó és zárkózott volt, hogy akik nem akartak ennek a mélyére ásni, azok könnyen rámondták, hogy sokat gondol magáról, pedig ugyanolyan kétségei és vívódásai voltak, mint bárki másnak.
BK: Megnyugtató volt olvasni Gábor Miklós és Ruttkai Éva hétköznapi küzdelmeiről is, egy színész időbeosztása nem valami családbarát és úgy látszik, ez nem változott… Nem is annyira az esték, mint inkább a rendszertelenség, a kiszámíthatatlanság miatt. Erről mind a négy színész szövegeiben olvashatunk, ez mindig ilyen volt, Vass Évát hirtelen leteszik vidékre, Latinovits szinte bejárja az egész országot. Kiszolgáltatott szakma ez, amiben szinte lehetetlen hosszú távon tervezni. A gyerekeinknek viszont nagyon kell a rendszeresség, a napi rutin, amiben minden ugyanakkor történik, mert abban érzik jól magukat. Fárasztó harc ez az idővel, rengeteg plusz munka, hogy kereteket adjunk nekik, miközben a saját életünk teljesen összevissza van: sokszor egyik napról a másikra tudjuk csak meg, hogy mikor fogunk dolgozni, és ha este előadásunk van, másnap reggel akkor is kelni kell hozzájuk, nincs megállás.
WJ: És ott van még a színház és a magánélet egymásba fonódása, a „láthatatlan” munkák: például, hogy egy szerepnek hogy ásol a mélyére, annak milyen pszichés, lelki, idegrendszeri következményei vannak; egy szöveget hogyan teszel bele a fejedbe, a lelkedbe, a szádba, hogyan alakítod a mondanivalóját, vagy akár „csak” a koreográfiát, a mozgásokat hogyan teszed magadévá, hogyan tartod karban a tested, az izmaid, az idegrendszered, ezek mind hatással vannak a hétköznapokra, ezekre mind időt kell szorítani, ha lelkiismeretesen akarod csinálni.
BK: Ott marad az örökös bűntudat, hogy lehetett volna ezzel sokkal többet is foglalkozni… Latinovits azt írja „minket bűntudatra neveltek”. Tény, hogy József is és én is meglehetősen maximalisták vagyunk. Én például a dicséretet vagy a segítséget sokkal nehezebben tudom elfogadni, mint azt, ha valaki problémát fogalmaz meg velem kapcsolatban. Az, hogy bűnt követtem el, valahogy sokkal egyértelműbb, mint az, hogy szeretetre méltó vagyok.
Wunderlich József és Bach Kata – fotó: Gordon Eszter
– Ruttkai Éva életében két meghatározó férfi volt: a férje, Gábor Miklós, aztán „szövetségese”, Latinovits Zoltán. Kata, neked milyen érzéseid vannak a két kapcsolat, szerelem kapcsán?
BK: Régebben olvastam Ruttkainak a Parancsolj, tündérkirálynőm! című könyvét, és nagyon megmaradt bennem az az érzés, hogy ő erősen meg akart felelni a társadalmi elvárásoknak. Más világ volt ez még, egy polgári világ, az első házasság nekem a jólnevelt tündérkirálynő házassága. Aztán jött a szexuális forradalom, a hatvanas évek, és ő fejest ugrik a szenvedélybe, megérkezik Latinovits. A művészekben szerintem mindig erős a vonzalom a kevésbé konvencionális és kompromisszumok nélküli dolgok irányába. Szerintem ez közös bennük, a nyughatatlan igazság- és szabadságkeresés. De nekik még valószínűleg teljesen más volt például a kamaszkoruk, mint mondjuk nekünk, mi szerintem már sokkal szabadabban létezhettünk kamaszként, és ez hatással van a későbbi kapcsolatainkra is. Nem véletlen, hogy amikor másnaposság miatt Latinovits elalszik és először késik el az órájáról, a tanára örül, és azt mondja: „na haladunk”, mert úgy érzi, fel kell szabadulnia, ki kell nyílnia, ha színész akar lenni.
– Nem csupán magánéleti, hanem szakmai szempontból is felfedezhető több kapcsolódási pont nálad Ruttkai Évával. Hogyan érzed az „ikon” fogalom súlyát ebben az esetben?
BK: Ruttkai Éva a Vígszínház máig meghatározó alakja. Játszotta Anna Kareninát, Natasa Rosztovát a Háború és békében, Helénát a Szentivánéji álomban, és igen, ezt a három szerepet én is játszottam a Vígszínházban. Volt, amikor nyomasztónak éreztem, hogy meg kell felelnem valaminek, aminek nyilvánvalóan nem tudok majd megfelelni. A bálvány, a mester, az ikon, a valaha élt nagy tehetség, ez sokszor nehéz teher az ember vállán. De szerencsére vagy szerencsétlenségemre – még nem tudom – a megfelelési kényszer azért engem nem sokáig tud terhelni. Én azt hiszem, inkább egy Vass Évához hasonló lázadóbb és beskatulyázhatatlanabb figura vagyok. Azért is jó ezekkel a szövegekkel dolgozni, mert újra és újra emlékeztetnek arra, hogy lehet valaki akármekkora sztár, a hétköznapi élet mindig ugyanaz: küzdelem az anyagi biztonságért, a boldogságért, harc az idővel, a körülményekkel, ezek kötnek össze minket, ezek azok, ami alapján bárhol a világon bármelyik emberrel kapcsolódni tudsz. Ruttkai Évával sem hiszem, hogy egyből Anna Karenináról kezdenénk el beszélgetni, ha találkoznánk.
Wunderlich József – fotó: Gordon Eszter
– Milyen közös programra vinnétek el Ruttkait vagy Latinovitsot ma?
WJ: Én elhívnám focizni a Latinovitsot. Vagy alapítanék vele egy rockzenekart, de akkor már Gábor Miklóst is bevennénk, sőt elhívnám énekelni a Vass Évát meg a Ruttkait! (Nevet) Igazából annyira megszerettem ezt a négy embert, hogy legszívesebben leülnék velük csak úgy egy tábortűz mellett gitárral, nótázgatni meg történeteket mesélni. Azt gondolom, hogy pont valami ilyesmit próbálunk létrehozni ezzel az előadással. Négy ember, akik egy fesztelen közegben elmesélnek magukról olyan dolgokat, amiket más közegben nem biztos, hogy megtennének.
– Kata?
BK: Szívesen elmennék Ruttkai Évával vásárolni. Érdekel, hogyan látná a mostani divatot, mit gondolna arról, hogy egy színésznőnek hogyan kell megjelenni, felöltözni egy-egy eseményre. Kíváncsi lennék rá, hogy ő mennyit foglalkozott ezzel, vagy mennyire volt a vérében az az elegancia, amit a régi képeken látok.
– Az az érzésem, kedvelnének benneteket.
WJ: Számomra nagyon érdekes Latinovitsnak az identitása, ő sokáig tartotta magát inkább építésznek, mint színésznek. Semmilyen színészi végzettséggel nem rendelkezett, a Műszaki Egyetemen végzett. Közel áll ez hozzám, mert nekem több családtagom építész, építőmérnök. Ismerem azt a tartást, amikor egy ember úgy gondol a városra, ami körbeveszi, mint amihez ő is hozzájárult a munkájával. Az ehhez társuló külső és belső tartást, ami határozottságot és magabiztosságat sugall. Sokszor láttam ezt, akár a saját édesapámon, de ezt látom Latinovitson is. Már huszonévesen olyan méltóság sugárzott belőle, ami nagyon kevés színészből…
– A beszélgetés végéhez érve, az lehet a benyomásunk, hogy vannak erős párhuzamok a karaktereitekkel. Ez egy ilyen igazi megélős „játék” lesz…
WJ: Katussal – azt hiszem, ezt mindkettőnk nevében mondhatom – nem a látszódás vágya, a reflektorfény, a nagy megélések, meg az efféle öncélú dolgok hajtanak minket ezen a pályán, hanem az, hogy átadjunk valamit abból, „amit megtudtunk az emberről, az emberszabású rendről”, ahogy ezt Ruttkai is írja. És ebben csodálatos társaink lesznek. Tóth Andrással és Antóci Dorottyával nem nehéz a közös munka, hiszen a Vígszínházban sok időt töltöttünk együtt, és alig várom Szebényi Dani zenéit, ami egészen biztos, hogy több lesz, mint „zenei aláfestés”. Minket még mindig az érdekel, hogy amit felépítünk, az megáll-e, amikor beülnek a nézők. Hogy át tudunk-e adni valami fontosat abból, amit az életről eddig megismertünk.
