Különleges hangulatú előadással készül megeleveníteni négy ikon emberi, hétköznapi oldalát Bach Kata, Wunderlich József, Antóci Dorottya, Tóth András és Szebényi Dániel. A Legvidámabb bús című koncertszínház május 12-én debütál a Budapest Jazz Clubban. Hétköznapok derűje és borúja, érzékeny zenei kompozíciók, önazonosság, ikonok és mítoszok egy emberibb oldalról – Antóci Dorottyát és Tóth Andrást kérdeztük.
- hirdetés -
– Dorottya Vass Évát, Andris pedig – amellett, hogy rendezője a produkciónak – Gábor Miklóst idézi meg. Milyen benyomásotok van a karaktereitek kapcsán?
Antóci Dorottya: Kedvelem Vass Éva stílusát és humorát, ahogyan mesél önmagáról, mondhatni könnyű dolgom van vele. Intelligens nő, aki nagyon pontosan rálát a saját dolgaira és rendelkezik önkritikával is. Miközben teljesen tudok kapcsolódni a szövegeivel, gondolataival, nem akarom őt „eljátszani”. Nagyon jó volt olvasni, aztán babrálni, dolgozni a szövegével.
Tóth András: Gábor Miklóst nem ismertem behatóan, annál izgalmasabb volt vele találkozni. Ahogy alaposabban utána néztem, azt éreztem, hogy sok közöm van hozzá, sőt sok hasonlóságot is felfedeztem. Például az irónia, amely néha már-már cinizmusba megy át, vagy az, hogy ő sem volt a tipikus hősszerelmes színész típusa, hanem inkább olyan figura, aki minden szerepbe bele tud bújni, kicsit kaméleon szerű. Észrevettem azt is vele kapcsolatban, hogy a feszültséget, vagy egy komoly és nehéz helyzetet humorral old – én is így szoktam. Ezek mellett, ahogyan ő is, sokat marcangolom magam – vagy éppen tudok hasonlóan perverz lenni, mint ő. (Nevet)
– Milyen érzések, hangulatok ugranak be, ha Gábor Miklós és Vass Éva duójára gondoltok?
AD: Szerintem van egy erős napsütötte nyárillata ennek a történetnek, Vass Éva szemszögéből legalábbis mindenképpen. Nagyon érdekes, hogy itt van két felnőtt ember, akik korántsem életük első nagy vagy tiniszerelmüket élik, sokkal érettebbek, tapasztaltabbak már, és mégis, úgy élik meg a kapcsolódásukat, mint két gyerek. Ez nagyon aranyos. Igazán kedves és különleges, ahogyan egymásról beszélnek, ahogyan próbálkoznak kapcsolódni egymáshoz. Érződik, az életen át tartó szövetségük.
TA: Amikor Gábor Miklós Ruttkai Évával ismerkedik meg, akkor egy teljesen más ember, mint amikor a Vass Éva-szerelem megérkezik, kialakul. Háziköntös, úrias, polgári viselkedés, olyan mint egy amerikai vagy angol filmsztár. Ehhez képest Vass Évával már teljesen másképp „működik”, ahogyan Mácó – Antóci Dorottya, a szerk. – is mondta, mintha újra gyerekek lennének, egy nagyon más típusú megélés, viselkedés ez. Az is nagyon izgalmas, ahogyan a naplója szól arról, hogy mit érzett, amikor meglátta ezt a vagány csajt, aki teljesen más jelenség, mint a felesége, aki egy díva. Vass Éva, mintha a kamaszkorát hozta volna vissza neki, hiszen akkor csinált utoljára olyat, hogy éjjel titokban odaosont a szerelme ablaka alá, aztán várt, maga se tudta mire pontosan, és mennyire izgult mindeközben. Azt hiszem ismerem ezt az érzést, amit Gábor Miklós is érezhetett, amikor az ember azt hiszi, hogy már késő van ahhoz, hogy egy új, boldog, gyermeki szerelem megindítsa a szívét, amikor az ember meg van győződve, hogy „nekem má’ lőttek”. Aztán egyszer csak találkozik egy olyan érzelmi örvénnyel, ami újra felébreszti benne az életet. Ezekről az egészen apró megfigyelésekről nagyon szépen, szinte költőien ír Gábor Miklós. Ha ők Vass Évával társaságba mentek, szerintem azok a típusú emberek lehettek, akikhez az emberek oda akartak menni dumálni, kapcsolódni, csak úgy lazán, közvetlenül. Nem gondolnám, hogy olyanok voltak, akik egy aurával belebbentek és megállt a levegő.
– Mit mondhat, üzenhet a ma emberének leginkább az ő történetük, személyiségük?
AD: Több olyan dolog is van, amit el tudok menteni ebből a történetből. Egyrészt, hogy mennyire ismerik egymást ezek az emberek, és saját magukkal is mennyire tisztában vannak. Ennek a négyesnek nem gördülékeny, problémamentes az életük, sőt, valójában szerintem sokkal több tragédia, mélység, szorongató érzés is felmerült az életükben, mint amennyit most ez az előadás elbírt. Nagyon szépen kezelik a nehéz helyzeteiket. Jóban vannak, összejárnak, nem ölik egymást. Valahogy ez az őszinteség saját maguk felé nagyon szimpatikus, és szerintem ettől nagyon jó és megható ez az egész. Azt látom a tőlem fiatalabbakon például, hogy kevésbé annyira szélsőségesek érzelmileg, főleg a szerelem amplitúdóiban. Érdekes tükröt mutathat annak ma ez a történet, hogy hol tartanak az emberi kapcsolatok.
Antóci Dorottya és Tóth András – fotó: Gordon Eszter
TA: Nem szoktam ilyet mondani, de most Mácó – Antóci Dorottya, a szerk. – elmondta azokat, amiket én is el szerettem volna (Nevet). Nekem fontos gondolat még ide kapcsolódóan, hogy akkoriban az, hogy elismert vagy híres legyen valaki, szükséges volt az intellektus, a filozófia vagy legalább valamiféle gondolkodásmód a világról. Ebből fakadhatott az is, hogy nagyobb amplitúdókkal tudták élni a szerelmi életüket. Volt egy erős személyiségük, ismerték önmagukat, konkrétabb volt a jellemük. Ma ahhoz, hogy valaki ismert legyen, az intellektus szinte már hátrány. Sokszor úgy váltogatja egy-egy híres ember a jellemét, ahogyan az adott közeg vagy pénzosztó elvárja. Nem gondolom, hogy ne lettek volna nehéz és problémás emberek, viszont egy biztos: hűek maradtak önmagukhoz.
– Nagyon különleges a zenei világa a produkciónak. Szebényi Dániel a hazai és nemzetközi zenei színtér kiemelkedő alkotója, aki sosem riad vissza az új kihívásoktól. Ezúttal is egy egészen új oldalával ismerkedhetünk meg. Hogyan érzitek a zenei kompozícióját az előadásnak?
TA: Nagyon jól és könnyedén összekapcsolódtunk alkotóilag. Amikor először összeültünk, Dani tőlem, mint rendezőtől, annyit kért, hogy mondjak neki érzéseket, érzeteket a zenével kapcsolatban – például, hogy egy új kezdet, a remény érzése, vagy egy hideg hálószoba, ahol mindig egyedül érzed magadat – ezekre a fura megfogalhatatlan dolgokhoz ő azonnal tudott zeneileg kapcsolodni. Lenyűgözött, hogy nem akart semmi bonyolultat, öncélút létrehozni, hanem nagyon letisztult, egyszerű dolgokból építkezve igazi zenét csinál. Remekül tudja vezetni az embert érzelmileg a zenén keresztül, néha mint egy filmzene, észre se veszed, hogy megszólal, de hatással van rád.
AD: Nekem az ugrott be a zenéről ennek kapcsán, mint amikor sétál az ember és egyszer csak beszűrődik a kinti világ zajából valami dallam vagy dal, és akkor mindig úgy érzem magam, mintha az én saját kis musicalem lenne (Nevet). Alapból is az volt a benyomásom a szöveg alapján, mintha lenne egy zeneisége a történetnek, és ezt csak még inkább megerősíti, kiemeli Dani zenéje. Veszélyes dolog egyébként egy koncertszínháznál, ha esetleg a zene miatt elúszik a szöveg, vagy túl szentimentális lesz. Itt erről szó sincs, Daninak külön receptora van ahhoz, hogy ilyesmi még véletlenül se történjen meg. Szerintem nagyon jól összeállt a szöveg és a zenei világ.
További információ és jegyvásárlás ide kattintva.
