jazztörténet

Az ötvenes évek zenéjében is érezhető volt az egyre szertelenebb és hevesebb indulatok megnyilvánulása, amely a hatvanas évek közepére teljesen sajátja lett a jazz-zenének.

Charles Mingus és Max Roach 1960-ban – a drágának számító Newportban, az akkor legrangosabb jazzfesztiválnak otthont adó Rhode Island állambeli városban – ellenfesztivált szervezett, amely szintén egyfajta tiltakozást jelentett. A zenészek előadásaiban egyre gyakrabban jelent meg az elégedetlenség, a harag és a düh.

Az 1960-as évek jazzmuzsikája a dac és a szembenállás kifejezése volt. Az 50-es években a jazz népszerűsége a szving kimúlását követően ha nem is rohamosan, de csökkenni kezdett, egyre inkább művészeti ág lett.

Kevés muzsikus volt és van, aki annyi újítást, annyi új hangot hozott a jazz világába, mint Miles Davis, aki erős és rendkívül ambiciózus zenész volt. A legteljesebb technikai tudás birtokában volt, mégsem lett virtuóz akkor, amikor éppen az volt a divatos zenélési stílus. 

A „vissza a gyökerekhez” vonulatban remekelt egy több kritikus által szintén alábecsült fekete amerikai zenész, a nem csak számtalan hangszeren, de számtalan hangszeren gyakran egyszerre játszó Rahsaan Roland Kirk.

1950-ben nem hogy egyetlen jazzszám, de egyetlen rhythm and blues lemez sem került listavezető helyre a Billboard összesítéseiben. Persze az afroamerikai közösségben, amely akkor a lakosság mindössze tíz százalékát tette ki, valamelyest más volt a helyzet. És volt egy zenész, aki valószínűleg a kezdetektől fogva a legtudatosabban kereste a közönség – kiváltképp az afroamerikai fülek – számára a bebopnál emészthetőbb formát.

A Modern Jazz Quartet 1952-ben, Dizzy Gillespie bigbandjének feloszlása után alakult meg, tagjai Milt Jackson (vibrafon), John Lewis (zongora), Percy Heath (bőgő) és Kenny Clarke (dobok) voltak. A zenészek eleinte kísérleti műhelyként kezelték az együttest, szinte alig léptek fel, főleg zenei elképzeléseiket próbálták ki.