Jazztörténetek

A 20. század egyik legizgalmasabb zenei műfajának múltja és jelene a teljesség igényével, tudományos alapon és könnyed sztorikkal, Kerekes György és Pallai Péter A jazz évszázada című kötetéből válogatva.

1950-ben nem hogy egyetlen jazzszám, de egyetlen rhythm and blues lemez sem került listavezető helyre a Billboard összesítéseiben. Persze az afroamerikai közösségben, amely akkor a lakosság mindössze tíz százalékát tette ki, valamelyest más volt a helyzet. És volt egy zenész, aki valószínűleg a kezdetektől fogva a legtudatosabban kereste a közönség – kiváltképp az afroamerikai fülek – számára a bebopnál emészthetőbb formát.

A Modern Jazz Quartet 1952-ben, Dizzy Gillespie bigbandjének feloszlása után alakult meg, tagjai Milt Jackson (vibrafon), John Lewis (zongora), Percy Heath (bőgő) és Kenny Clarke (dobok) voltak. A zenészek eleinte kísérleti műhelyként kezelték az együttest, szinte alig léptek fel, főleg zenei elképzeléseiket próbálták ki.

1949 a jazz fordulatévének is tekinthető. Ehhez a dátumhoz köthető a cool felemelkedése és az európai klasszikus muzsika hatásának erősödése az amerikai jazzben.

Kihallható-e jazz különböző stílusaiból az adott korszakra jellemző közérzet, a háború, majd a hidegháború hangulata? Milyen zenei reakció adható egy hirtelen felbukkanó, erős versenytársként jelentkező új műfajjal szemben?

A progresszív jazz névadója és legtudatosabb művelője persze Stan Kenton volt. Ő produkálta időnként a jazz történetének legfelemelőbb, máskor legirritálóbb muzsikáját, néha az ő zenéje volt a leglenyűgözőbb, néha pedig a leglesújtóbb, időnként a kentoni hangzás volt a legizgalmasabb, de volt olyan is, amikor ízlésficamba vagy unalomba fulladt.

„Nem lehet a zenét úgy csoportosítani, hogy »jazz«, »szving« meg »dixieland«. Ezek mind pusztán zenei formák, amelyek az emberek eltérő elképzeléseit és előadásmódjait jellemzik. Személy szerint én ezt mind zenének hívom, és a zene az, amit szeretek” – idézi Charlie Parkert a DownBeat magazin.

A negyvenes években lemezipar beindult, de a bigbandfelvételekre sokkal nagyobb volt a kereslet, mint az új muzsikát próbálgató kisegyüttesekére. A jogdíjak kérdését azonban sajátosan értelmezték.