1950-ben nem hogy egyetlen jazzszám, de egyetlen rhythm and blues lemez sem került listavezető helyre a Billboard összesítéseiben. Persze az afroamerikai közösségben, amely akkor a lakosság mindössze tíz százalékát tette ki, valamelyest más volt a helyzet. És volt egy zenész, aki valószínűleg a kezdetektől fogva a legtudatosabban kereste a közönség – kiváltképp az afroamerikai fülek – számára a bebopnál emészthetőbb formát.
Jazztörténetek
A 20. század egyik legizgalmasabb zenei műfajának múltja és jelene a teljesség igényével, tudományos alapon és könnyed sztorikkal, Kerekes György és Pallai Péter A jazz évszázada című kötetéből válogatva.
A Modern Jazz Quartet 1952-ben, Dizzy Gillespie bigbandjének feloszlása után alakult meg, tagjai Milt Jackson (vibrafon), John Lewis (zongora), Percy Heath (bőgő) és Kenny Clarke (dobok) voltak. A zenészek eleinte kísérleti műhelyként kezelték az együttest, szinte alig léptek fel, főleg zenei elképzeléseiket próbálták ki.
Minden művészeti ágban voltak, vannak és lesznek olyan egyéniségek, akik valamilyen oknál fogva kultikus figurákká válnak.
1949 a jazz fordulatévének is tekinthető. Ehhez a dátumhoz köthető a cool felemelkedése és az európai klasszikus muzsika hatásának erősödése az amerikai jazzben.
Kihallható-e jazz különböző stílusaiból az adott korszakra jellemző közérzet, a háború, majd a hidegháború hangulata? Milyen zenei reakció adható egy hirtelen felbukkanó, erős versenytársként jelentkező új műfajjal szemben?
A progresszív jazz névadója és legtudatosabb művelője persze Stan Kenton volt. Ő produkálta időnként a jazz történetének legfelemelőbb, máskor legirritálóbb muzsikáját, néha az ő zenéje volt a leglenyűgözőbb, néha pedig a leglesújtóbb, időnként a kentoni hangzás volt a legizgalmasabb, de volt olyan is, amikor ízlésficamba vagy unalomba fulladt.
„Nem lehet a zenét úgy csoportosítani, hogy »jazz«, »szving« meg »dixieland«. Ezek mind pusztán zenei formák, amelyek az emberek eltérő elképzeléseit és előadásmódjait jellemzik. Személy szerint én ezt mind zenének hívom, és a zene az, amit szeretek” – idézi Charlie Parkert a DownBeat magazin.
A negyvenes években lemezipar beindult, de a bigbandfelvételekre sokkal nagyobb volt a kereslet, mint az új muzsikát próbálgató kisegyüttesekére. A jogdíjak kérdését azonban sajátosan értelmezték.
A kiváló trombitásról ezúttal két szokatlan, nem szükségszerűen zeneszakmai kérdéseket illető történetet idézünk fel.
A 30-as évek végén és a 40-es évek elején Harlemben két helyen jammeltek rendszeresen a…