Sok hasonlítani akarságban nyújt fajta sajátságost mai performer, björköl és bittovál, ám a közhelyszerűségből kitörni nem tud igazán mégsem.
Szomorú vasárnap
Van egy mániám: ha valami nagyon megtetszik, akkor abból sok kell. Így esett meg velem, hogy észrevétlenül rengeteg feldolgozásban gyűlt össze a gépemen a Szomorú vasárnap című Seress Rezső-dal. Nagyjából három-három és fél órányi melankólia – gondoltam én; a végén majd még valami baj lesz. Nem lett. Sőt!
Nehezen tud meglepni bárkit is már füstös jazzelni akaró hang Szomorú univerzumban újdonsággal vagy bármi nóvum klasszsággal – most sem sikerült.
Mai performer csupán két évvel fiatalabb, mint maga dal. A harmincötben született amerikai Ran Blake rajzol vonalat kacsos ujjaival.
Nem ez a vasárnap, amikor bármi hú, de újat fedezel fel Szomorú univerzumból. Előveszi ugyan – hú, de megtisztelő – ír emberünk a dalt, de minek is, hisz hallhatóan semmit nem tud róla, semmit nem tud tenni vele.
Önpalindromalizált akármiség az idén elhunyt, a seressi dallal amúgy egyidős amerikai kísérletező zeneszerzőtől.
Nem hiába no, ha képzett zenész fog húrok voná’ba – egész máshogy lelkülnek hullámok dalba mint.
Kár, hogy nem látszik tekintet énekes: hátha jobbá vál’ dal! Kár, hogy nem volt ott orgonajegy, hogy akár háttal is részesülh!
Legklasszab szomorú a legvasárnapibb zenevilágnap legmásnapján. Játékos játékkal játszó játékos klarinétszólista mire szimfonizál orkeszt rá, örömül audiensz és a gépnél ülő youtube-ista egyaránt.
Ezen a héten Voltaire Slapadelic tálalásában hallgathatjuk meg Seress Rezső dalát, hála feldolgozások után fáradhatatlanul kutató Szomorú vasárnap blogunk szerzőjének.
hogy van hogy nem hallatszódik minden énekhang minden fülönát hallott dallaménekelve – morfondírozik balgán bárki tollnok midőn olyant ajánl amit minden fülnek hallani kellene.
