Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A Ciofi csoda

A Ciofi csoda

 Vannak énekesek, akiknek nagyságán lehet vitatkozni, de azt mindenki érti és érzi, mitől is voltak jelentős művészek. Egy Saljapinról, vagy egy Callasról lehet azt mondani, hogy modorosak, nem tetszik, amit csinálnak, de azt mindenképpen le kell szögezni, hogy korszakalkotó személyiségek voltak az előadó-művészet történetében. Korunkban – az elmúlt 20 – 30 évben – az ennyire karizmatikus művészek már jóval ritkábbak. Hogy kevesebben születnek, vagy a körülmények nem alkalmasok a nagy egyéniségek kiteljesedéséhez, vagy el sem jutnak odáig, hogy éneklésre adják a fejüket, ez más kérdés. Valaha fontos és jelentős dolog volt a operaműfaj, ma már koránt sem meghatározó.

A világ és az operavilág is átalakult, másfajta egyéniségek töltik meg az élet és a színházak színpadait, mint egykor. Mint annyi minden más, ez az értékrend-változás is sokkal dinamikusabb lett az elmúlt évtizedekben. Egy 15 éves lány általánosan elfogadott képe sokkal kevesebbet változott például 1650 és 1850 között, mint 1960 és 2010 között. Bizonyos embertípusok el is tűntek, vagy átalakultak az elmúlt évtizedekben. Nagyszüleinknek még természetese volt a romlatlan szőke, kétcopfos Gretchen (azaz a Faust Margitja, a Lohengrin Elzája, a Carmen Micaelája, vagy a Rigoletto Gildája), hiszen ők maguk is így jártak iskolába. Mára ezek a naivák a színpadon avíttá, hiteltelenné váltak. A mai közönség nem tud hinni abban, hogy egy 18 éves lány semmit sem ismer a világból. Hogyan is hihetne, amikor egy mai fiatalt annyi és olyan szabályozatlan inger éri, hogy alig győzi feldolgozni azokat. Pontosan ennek következtében a fent említett darabok is más megvilágításba kerülnek.
Épeszű néző nem tudja elfogadni, hogy egy lány egyedül egy Hattyúlovagtól remél oltalmat, aki hívó szóra meg is érkezik. Ezért a Lohengrinnél a színpadra állítónak ki kell találni valamit, hogy a történet a mai néző számára is mondjon valamit. Ez természetesen sokszor elutasításra talál, de igen gyakran elgondolkoztató is lehet. Mindezt azért írom le, mert nemrég Pesten is bemutatkozott világhírű Patrizia Ciofi egészen más utat választva jutott igen izgalmas eredményre.
A most 44 éves olasz szoprán lassan 15 éve visszatérő vendége a jelentős operaszínpadoknak. Nem túl nagy repertoárján Mozart, a preklasszikus, a bel canto és a könnyebb Verdi szerepek dominálnak. Ellentmondásos művész hírében áll, vannak, akik rajonganak érte, és vannak, akik elutasítják a művészetét. Tehetségét valóban nem könnyű megfejteni. Maga a hanganyag nem a legizgalmasabb, az idő is nyomot hagyott rajta, néha kicsit alacsonyan intonál, de énekelni azért nagyon tud. Ebben még nincs igazán semmi különös, ilyen énekesnő mászkál jópár a világban. Azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs benne az első tízben, akikkel egy szerepet cd-n mindenképpen meghallgatnék. Pusztán vokálisan Gildát – Pesten ebben a szerepben lépett fel – sokan énekelték jóval kifejezőbben Roberta Peterstől Leontina Vaduváig. Ciofi titkát máshol kell keresni. Nyilvánvaló, hogy a szerepet az elmúlt években számtalanszor alakított mindenfelé, sokféle rendezésekben, karmesterekkel. Meggyőződésem szerint azok közé az énekesek közé tartozhat, akinek egy szerepről megvan a saját kialakult felfogása, amit bármikor elő tud venni. Az elmúlt évtizedekben sok nagyszerű énekesnő lépett fel Pesten Gildaként, de mint említettem, maga a szerep egyre távolabb került a mai kor emberétől.
Ciofi nagysága számomra pont ebben keresendő: ő az első művész, aki egy olyan Gildát állított elénk, aki teljesen hiteles, akinek a története 100%-ban elfogadható. Ezt a lányt idegenek nevelték a világtól elzárva, mígnem három hónapja beállított egy ijesztő ember, aki azt mondta magáról, hogy az apja, és magával vitte. Gilda hiába faggatja őt a múltról, csak ködös-szép meséket mond neki Rigoletto. A teljesen gyökértelen teremtést, aki tükröt valószínűleg sosem látott, továbbra is bezárva tartják, éjjel-nappal felügyelnek rá, de egyszer a templomban valaki rámosolyog. Ez a pillanat  sosem érzett érzéseket ébreszt benne. Aztán őrei eltűnnek és a kis kertben ott áll az ifjú. Gyönyörűen beszél hozzá, megsimogatja, Gilda megremeg az idegen kezének finomságától.
 
Az udvaroncok elrabolják őt, de ettől nem igazán ijed meg, hiszen az első, akit a palotában megpillant a fiú, akinek boldogan adja oda magát, nem tudván, mit is tesz valójában. Amikor az akció után riadtan kirohan, ott találja a feldúlt apját – bohócruhában. Fázósan zavartan próbálja elmesélni neki az imént átélteket, amit igazán maga sem ért. Apja szörnyű haragját csodálkozva nézi.
 
Rigoletto magával rángatja, s hogy feledtesse lányával a Herceget, megmutatja neki, hogy az hogyan csapja a szelet másoknak. Gilda értetlenül hallgatja, hogy egy másik lány hogyan csábul el ugyanazokra mézes szavakra, melyeket eddig megismételhetetlennek gondolt. Amikor egyedül visszatér, meghallja, hogy szerelmesét meg akarják ölni, öntudatlan életét könnyedén áldozza fel. Gilda azt hiszi, Maddaléna, a bérgyilkos férfifogó húga is egy szegény lány, s halálával nemcsak a Herceget menti meg, hanem őt is boldoggá teszi. A gyilkos szúrás után csodálkozva látja, hogy nem az Álomherceg karjaiban ébredt, hanem szegény púposéban, aki őt siratja. Próbálja vigasztalni a zokogó férfit, ismeretlen anyját véli látni a mennyben, majd kileheli a lelkét.

Egy értelmetlen élet? Ciofi Gildája a történet alatt végig érintetlen marad az őt körülvevő tragédiától. Miután nincs múltja, nem is érti a dolgokat, szinte csak csodálkozva szemléli, mi történik körülötte, vele. Egyetlen dologban hisz, a Herceg szép szavaiban. Amikor ez a kötelék megszűnik, értelmetlen létét könnyedén dobja oda. Nagyon szép és átgondolt alakítás, mely számomra azt bizonyította, hogy ha valaki ilyen kész személyiséget képes ábrázolni a színpadon, az bármiféle rendezésben, bármilyen körülmények között meggyőző. Ez a Gilda időtlen alakítás, éppen ezért örökérvényű.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X