Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A kakas is úr a maga szemétdombján

A kakas is úr a maga szemétdombján

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

 Tóth Aladár (1898 – 1968) a neves zeneesztéta, kritikus, az Operaház egykori igazgatója (1946 – 1956) hosszú cikket írt a Pesti Naplóban, a színház fél évszázados jubileumi évadjának végén. Érdemes elolvasni néhány pontot az 1935-ben megjelent írásból, melyek jellemzően az akkori Magyarország zenei életére reflektálnak, de ma is elgondolkoztatóak.

Scheiber Hugó: Operabál

„Magyarország lassan eszmélt. De ma már ott tart, hogy belátja: nem dísz, nem nagyúri fényűzés, hanem hatalmas fegyver, sőt, ma az egyetlen fegyver, amellyel megmutathatjuk teljes nemzeti nagyságunkat. Az utóbbi években rájöttünk, hogy ami kevés barátot ez az elhagyatott nemzet szerzett magának, azt elsősorban a Szépség jegyében szerezte, a magyar föld és a magyar lélek szépségének jegyében. A világ szeme megakadt rajtunk. Kultúrpolitikánk nem űzheti immár bűntelenül a „kakas is úr a maga szemétdombján” politikáját.
Ebben az új atmoszférában természetesen többet várunk az Operaháztól is. Többet, mint amennyit valaha adott, sőt többet, mint amennyit a jelen pillanatban adhat. Ne feledjük: eddig azt követeltük tőle, vaktöltésekkel üdvlövéseket adjon, és elnyomjuk, vagy kiüldözzük az élestöltéssel harcoló Mahlereket; így aztán operakultúránknak nincs olyan gyökeres tradíciója, melynek alapján most a gyorsan megváltozott körülmények között élharcosa lehetne a magyar kultúra nemzetmentő küzdelmének.  Az operakultúra nagy szellemi küzdelmének bizony nincs nálunk tradíciója az intézet keblén belül végzett művész munkában; nincsen tradíciója az általános zeneéletben; és végül nincsen tradíciója a magyar társadalmi és állami életben sem.
A közvélemény nyugtalan és elégedetlen, mert csodálkozva látja, hogy a velünk szomszédos Ausztria, a mienkhez hasonló elszegényedett állapotban is meg tudta őrizni operaházának „kultúrfölényét”. Igen, meg tudta őrizni, mert a bécsi opera már régen kiépítette mind a három tekintetben a maga mély és szilárd tradícióját. Ezt a tradíciót nekünk most kell pótolnunk. (…)
Az Opera körül támadt mai nyugtalanság azért ilyen káros, ha hebehurgyán, külsőleges látszatsikerekért meg akarja kerültetni ezt az alapvető munkát, ugyanolyan hasznos is lehet, ha ennek a nagy és komoly építőmunkának elvégzésére ösztökéli az Operaházat, az általános zenei életet és magát az államot, társadalmat. (…)
Operaházunkban Trianon előtt csak a „díszt” szerettük: ezért nem fejlődött ki nálunk igazi nagy operakultúra. Ha most, Trianon után Operaházunkban nem szeretünk egyebet, csak a nemzeti kultúrfölény-politika „harci eszközét”: sohasem fejthetjük ki benne igazi kultúrfölényünket. Nekünk az operát magáért az operáért kell szeretnünk. Operakultúránkat az Orfeóért, a Zauberflötéért, a Meistersingerért, a Székely fonóért kell felvirágoztatnunk. Ha képesek vagyunk ilyen tiszta szeretetre, ha állam, társadalom, zeneélet és maga az Operaház együttesen ilyen tiszta művészi ideálnak szolgálatában dolgozik a magyar operakultúráért: akkor majd megoldódnak a legnagyobb problémák, és a Magyar Királyi Operaház fegyver is lesz a kezükben, egyike azoknak a fegyvereknek, amelyek ki tudják vívni a magyarság méltó helyét a nap alatt.
1935. június 23. „

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X