Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A bolygó hollandi Pesten II.

A bolygó hollandi Pesten II.

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A II. világháború befejezése több szempontból is törésvonal az Operaház történetében. Többek között a színház játékrendje is erősen átalakult ekkor. Wagner művei 1945 után alig kerülhettek színre Pesten, noha azok játszásához minden adott lett volna. A bolygó hollandi 1951-ben került először színre hét évnyi szünet után. Ekkor két szereposztásban újították fel, október 3-án és 17-én. Oláh Gusztáv állította ismét színpadra az operát, a korábbi, vagy azzal közel azonos díszletben. Az előadásokat Lukács Miklós vezényelte, Dalandot Székely Mihály és Bencze Miklós, Sentát Takács Paula és Rigó Magda, Eriket Simándy József, majd Nagypál László, A hollandit pedig Fodor János és Jámbor László énekelték. A kevés kritika, mely ránk maradt elmarasztaló. A szocialista realizmus éveiben egyértelműen elutasítják a darab vadromantikáját. „Nem ilyen komor, nyomasztó, fantasztikus mesét kívánnak az operairodalommal most ismerkedő, zenei kultúrához először hozzájutó dolgozó rétegek. Hangulatuktól távol áll az ilyen vigasztalan, ködös misztikum.” – írja a Világosságban a kor széljárásoz kiválóan alkalmazkodó Péterfy István. A produkció ennek ellenére folyamatosan játékrenden maradt. Az előadásokat később Pless László, Várady László m.v., Tóth Péter és Georg Sebastian m.v. is vezénylik, Sentaként Laczkó Mária, Erikként Joviczky József áll be.

- hirdetés -

Az opera zárójelenete, 1951
1958. november 29-én, felfrissített szereposztásba kerül át az Erkel Színházba A bolygó hollandi. Ezúttal Tóth Péter vezényelt, Antalffy Albert, Czanik Zsófia, Nagypál László és Faragó András éneelték a főszerepeket. „Felújításnak hirdette meg az operai plakát A bolygó hollandit, de elégedjünk meg annyival, hogy a népszerű Wagner-mű mindössze átkerült az Erkel Színházba.” – jegyzi meg az előadásról megjelent csekély számú recenzió egyike, mely elsősorban Faragó Andrást dicséri. A következő évek során több új szereplővel: Mészáros Sándor (Daland), Gombos Éva (Senta), Tarnay Gyula, Vadas-Kiss László m.v, Pálos Imre (Erik), Szalma Ferenc m.v. (Hollandi), Varga Pál (karmester).
Noha felújításnak hirdették az 1969. május 30-i előadást, melyben egy teljesen új szereposztás mutatkozott be, nyilvánvalóan nem történt más, csak annyi, hogy Kenessey Ferenc rendező beállította a művészeket a régi keretbe. Jellemző módon egyetlen kritikus sem érezte szükségesnek, hogy beszámoljon az előadásról, melyet Madarassy Albert vezényelt, s Domahidy László, Moldován Stefánia, Turpinszky Béla és Szalma Ferenc énekelték főszerepeit. Nem sokkal később Veress Gyula, Kovács Eszter, Mátyás Mária is beálltak néhány előadás erejéig, sőt Theo Adam is vendégszerepelt a címszerepben. A produkció egészen 1974-ig műsoron maradt, elképzelhető mit őrizhetett meg akár az 1944-es, akár az 1951-es rendezésből.
Forray Gábor díszletmakettje, 1978
Békés András az általa megálmodott Ring ciklus után kapta a lehetőséget egy újabb Wagner opera színrevitelére, Forray Gábor díszletkoncepciója is emlékeztet a Tetralógiáéra. A mű ismét két szereposztásban csendült fel 1978. május 12.-én és 14-én, Erdélyi Miklós és Nagy Ferenc vezényletével. A főszerepeket zömében fiatal művészek, Szalma Ferenc és Gregor József, Kovács Eszter és Takács Mária, Róka István és Korcsmáros Péter, valamint Faragó András és Berczelly István keltették életre. A produkció az Operaház bezárásának áldozatul esve, mindössze tizenkilenc előadást élt meg. Az előadásról nagyon nehéz hű képet kapni, ugyanis a korabeli kritika tökéletes értetlenséggel fogadta. Talán csak Takács István értette meg, hogy Oláh Gusztáv szépséges festett díszleteinek ideje lejárt, s a zenés színház Európában ekkor már több évtizede más utakon jár. „Békés egyensúlyt igyekszik tartani a mű két rétege: a Hollandi és a hajósnép között. A két világ közti kapocs Senta, a tiszta és némileg egzaltált leány, akire a Hollandi megváltása vár. Ebben a felfogásban a Hollandi tragikumát nem annyira a Sátán átka, mint inkább a megváltó-feloldozó társ hiábavaló keresése okozza, s így nyilvánvaló, hogy a hős végül talán már nem is akarja Senta önfeláldozását, s szinte megkönnyebbülten vádolja hűtlenséggel.” Tulajdonképpen az első olyan sorokat olvashatjuk A bolygó hollandi évszázados recenzió-történetében, melyek értelemzni próbálják a darab mögöttes tartalmát is.
Jelenet a III. felvonásból, 1978
Petrovics Emil főigazgatóként több, opera műfajával korábban nem találkozott rendezőt kért fel, hogy állítson színpadra egy-egy művet. A kísérletek nem mindig voltak egyértelműen sikeresek, de útkeresésként mindenképpen értékesnek bizonyultak. Az 1988-as felújítást Ács János rendezte, Medveczky Ádám és Cser Miklós vezényelte. A két szereposztásban Bárány-Paál László és Kenesey Gábor m.v., Misura Zsuzsa és Felber Gabriella, Hormai József és Róka István, valamint Tóth János és Kálmándi Mihály léptek színpadra. Később Vári Zsuzsanna, Takács Mária, Németh József és Gurbán János is beálltak a produkcióba. A nehézkes díszletek miatt az előadás nem maradt sokáig repertoáron, 1993 tavaszán márcsak két koncertszerű előadást vezényel Jurij Szimonov.
Kerényi Miklós Gábor élete második operarendezése volt a szegedi Bolygó hollandi 1987-ben. Akkor a produkció Magyarországon újszerű látásmódjával, Makai Péter szellemes díszleteivel, országos sikert aratott. Ez a került fel tíz évvel később Pestre. Miként Szegeden, az Operaházban is Oberfrank Géza magyar fordításában és betanításában hangzott fel a mű. Az 1997. május 17-én és 18-án bemutatkozott szereposztás élén Kenesey Gábor és Rácz István, Temesi Mária és Felber Gabriella, Bándi János és Wendler Attila, valamint Kálmándi Mihály és Gurbán János álltak. A következő évadokban három további Senta, Misura Zsuzsa, Farkasréti Mária és Somogyi Eszter is bemutatkoztak.
Temesi Mária, Rácz István és Kálmándi Mihály, 1997, fotó: Mezey Béla
Ezidáig az utolsó Bolygó hollandi előadás 2000. december 28-án zajlott le. Az Operaházban 112 év alatt összesen 323-szer került színre a korai Wagner mű. Ez a szám nem igazán magas, a Lohengrin, a Tannhäuser, A walkür és A nürnbergi mesterdalnokok is többször ment. Alig volt évad, amikor ne játszották volna a Hollandit, mégis az átlagosan évi három előadás azt sugallja, mintha csak kötelességszerűen tűzték volna folyamatosan műsorra. Noha Pestnek mindig rendelkezésére állt több nagyszerű szopránja és baritonja a főszerepekre, maguknak A bolygó hollandi előadásoknak több értelmük sosem volt, minthogy ezeknek a művészeknek (Vasquez Italától Medek Annán és Takács Paulán át Misura Zsuzsáig, illetve Odry Leheltől Losonczy Györgyön és Fodor Jánoson át Berczelly Istvánig) jutalomjátékot biztosítson. Egy statisztikai adat, egy megtűrt repertoárdarab, „lám, ezt is eljátszottuk a wagneri életműből.” Igazi átgondolt elemző rendező kezébe, – talán Békés András kivételével – nem került még a darab. A kritikák szerint még Oláh Gusztávnak sem sikerült a mítosz mélyére hatolni, mintha őt is inkább a látvány, a technikai megoldások izgatták volna ezúttal, mint a két főszereplő közti misztikus kapcsolat. Pedig érdekes lenne elmerülni a zenedráma mélyebb rétegeiben is.
Fotó: Operaház Archívum

Promóció

Mit keres a fizikus a múzeumban?

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X