Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Etiópok vagyunk

Etiópok vagyunk

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Verdi-bicentenárium évében szinte valamennyi operaház igyekszik valami érdekességgel előhozakodni. Jó lenne azt írni, hogy bizonyára számtalan új könyv és cd is napvilágot fog látni, de erre kevesebb az esély. A különböző összkiadások alig több mint tíz éve, a komponista halálának centenáriumán elárasztották a még létező piacot, sok értelme nincs ismételni, új felvételek azóta szinte kizárólag dvd-re készültek. Így elsősorban a színházak felelőssége, hogy lehetőséget adjanak Verdi művészetének 21. század eleji újragondolására. A Zágrábi Nemzeti Színház vezetősége Kovalik Balázst bízta meg, hogy újítsa fel az egyik legnépszerűbb Verdi-opust, az Aidát.

- hirdetés -

Valljuk be, kevés opera akad, amelyik annyira a konvenciók foglya, mint az Aida. Szinte elképzelhetetlen festett pálmafák, kasírozott kincsek, és elefántcsorda nélkül. Sőt, mintha maga a mű sokak számára nem is lenne több mint elő- és utójáték a Bevonulási indulóhoz. Pedig az értett Verdiről könnyelműség volna azt feltételezni, hogy egy egzotikus képregény megírása foglalkoztatta. Nyilván megkísérelni is lehetetlen egy operát a bemutatójának kora közönsége szemével nézni. Nem tudhatjuk melyik mondat, vagy szituáció lehetett számukra mély és egyértelmű jelentéssel bíró mozzanat. Számunkra már nem tapad a librettóhoz ez a többletjelentés. Verdi korának fontos közéleti személyisége, gondolkodója volt, sőt egy időben parlamenti képviselő is. A középkorú művész operáival nyilvánvalóan elsősorban az őt foglalkoztató kérdésekről mesélt kora nézőinek, a kor divatos műfaja, az opera játékszabályainak betartásával. A termékeny ifjú évek után az 1862 és 1871 közti évtizedben mindössze három művet alkotott: A végzet hatalmát, a Don Carlost és az Aidát. Mindhárom opera egyik tartópillére az egyház és a magánszereplők viszonya az egyház intézményéhez – tehát nem Istenhez. A végzet hatalma Gvárdiánja passzív résztvevője a drámának, amikor közbeavatkozhatna sem teszi, Fra Melitone egyedülállóan vaskos paródia Verdi életművében, akinek a drámai operairodalomban sincs párja. A Don Carlos Fülöp királya miközben a fél világ ura, egy vak kilencvenéves főpap rabja. Az idősödő uralkodó képtelen önálló döntésre, egész udvarát megfigyelik a Főinkvizítor emberei, a szereplők sorsát, végzetüket ők tartják kezükben. Az Aidában sem különb a helyzet. A király és Ramfis is basszus szólam, de a főpapé sokkal hangsúlyosabb, Egyiptom ura mintha csak szekundálna neki. Ez a történet is kirajzolódik az Aidában, ha egyszer a festett falak mögé nézhetünk.

Márpedig Kovalik Balázs rendező nem arról nevezetes, hogy meghagyná a közönségnek a darabokhoz tapadó illúziót. Most is lebontotta az Aidáról a számára nem fontos rétegeket, hogy a darab csontvázára építethesse vissza a saját vízióját. Megszüntetve az ókori mű-egyiptomi operett-varázst, egy akár ma is létező Közel-keleti katonaállam életébe csöppenünk. Az erős ország bázisát a fanatikus hit táplálja, melyet a papok közvetítenek. Ramfis jól tudja, hogy hazájának nem érdeke a béke, hatalma erősítése érdekében katonai győzelemre van szüksége. Mi sem egyszerűbb, mint tolószékbe lökni és kicsit összevérezni az egyik megbízható katonát és már kész a látszólagos katona atrocitás, amiért válaszlépésként le lehet rohanni Etiópiát. A siker garantált, érdemes hozzá bevetni egy becsvágyó ifjú katonát, Radamest. Csakhogy a legtökéletesebb államgépezetekbe is kerülhetnek porszemek. A király és a győzelmi mámorban úszó udvartartása kielégíthető némi etióp vérrel, de Amneris és Radames esküvője már veszélyes lehet a papi hatalomra nézve. Némi kis szerelmi affér kedvez a hadvezér bukásának, és az egyház döntése ellen lázadó királylány is megbűnhődik.
Ha csak érintőlegesen is, de szerepel egy másik nép is az Aidában, a leigázott etiópok. Őket Benedek Mari koszos-zöld, jobb napokat látott ruhákba öltözteti, ellentétben a fukszia – fekete-fehér kombinációban pompázó egyiptomiakkal. S van még egy jelentős különbség közöttük: az egyiptomiak mind kopaszok, arcukat egyformán festik, szemöldöküket egyformán húzzák ki, csak a testalkatuk különbözeti meg a hideg nemzet tagjait egymástól. Az etiópok vert serege, főleg idősek, nők és gyerekek kultúrájuk roncsait, szoborcsonkokat szolgáltatnak be egy olyan civilizáció tagjainak, akik számára az semmit sem jelent. Nem nehéz felismernünk ebben a gyászmenetben Európát, melynek végóráira Kovalik nem először irányítja rá figyelmünket.
Létezik egy másik porszem is az államhatalom nagy gépezetében, amely még annyi vizet sem zavar, mint Amneris királylány. Radames ifjú katonaként elrabolta a gyermek Aidát, aki azóta az egyiptomi udvarban él, szinte láthatatlanul. Önálló akarata alig van, egyedül szerelme létezik, mely beteljesülhetetlen. Alig várja a halált, mely számára a boldogság egyetlen lehetséges forrása Radames oldalán. Antal Csaba tiszta vonalakkal olyan piramis alakú forgó díszletet tervezett, melynek csapdáiból nem szabadulhatnak a főszereplők. Míg Aida és Radames boldogan ül egymás mellett a sírkamrában, Amneris özvegyként gyászolja férjét. Majd amikor elénekli az opera zárómondatát, „Békét”, leveszi a napszemüvegét. Az egykor tejben fürösztött királylányt megvakították. Sötét.

A Horvát Nemzeti Színház ugyan rendelkezik saját magánénekesi gárdával, az Aidában mégis több hazai, – elsősorban a rijekai Zajc Színház szólistái – (az előadás ugyanis koprodukcióban készült és február 21-től a kikötővárosban lesz látható) – és külhoni vendéget léptettek fel. Noha a január 25-i és 26-i premierek után az évadban már csak négy előadást terveznek, egyes szerepekbe három énekes is be fog mutatkozni, melyre nehéz magyarázatot találni. A Zinka Milanovok, Leontyne Price-ok, Takács Paulák és Misura Zsuzsák ideje letűnt. Ilyen hangnagybirtokosok már csak mutatóba maradtak néhányan. De talán épp ennek köszönhetően Aidát gyakran éneklik líraibb hangú, lányosabb alkatú művészek. Az első szereposztás legnagyobb sikerét Kristina Kolar aratta. A fiatal rijekai énekesnő élete első szopránszerepében debütált Zágrábban. Szép hangszínnel, kifogástalan technikával énekelt. Bizonyára elsősorban erre koncentrált, ezért kicsit végig kívülállóként volt jelen az előadásban. Olyan érzése támadt az embernek, mintha 1966-ban a moszkvai Csajkovszkij verseny döntője előtt a tanár nénije szépen megfésülte volna, miközben azt mondogatta: úgyis nyerni fogsz. Aztán második lett. Makvala Aspanidze nem bonyolította túl a szerepét. Az ő Aidája szenvedni jött a földre, szenved is mindhalálig, egy hangszínben, sokat nem fogva fel a körülötte lévő világból. Talán az önmagába vetett hite miatt mégis hiteles. Két nap egymás után énekelte Amneris nehéz szólamát Tea Demurishvili. A második napon érződött rajta helyenként a fáradság, de a szerep benne van annyira a torkában, hogy felül tudott kerekedni az esetleges problémákon. A két szereposztás összes énekese közül ő volt az egyetlen, akinek önálló vokális elképzelése volt a szerepről. Amnerise egy olyan nő, aki mindent megkapott az élettől, az elutasítás szó nem szerepel a szótárában, így nem is tudja értelmezni. Meg is lesz a böjtje.
Az első szereposztás Radamese, Efe Kislali török. Olyan országból jött, ahol a Kovalik által temetett világ majdhogynem valós. Így Kislali önmagában is autentikus figura, szemében a keleti emberek ravaszsága és életbölcsessége. Baritonális tenorját okosan adagolja, biztosan pihenve meg minden magasságon, ahogy ezt del Monaco és Corelli felvételeiről megtanulta. A másik Radames, George Oniani többé-kevésbé korrektül énekli és játssza végig az estét, nem hagyva különösebb nyomot maga után. Sinisa Hapac Amonasrója igazi Balkáni Férfi, vajda és ellentmondást nem ismerő családfő.  A horvátok nemzeti büszkesége, Vitomir Marof idősb Barinkay Sándor és Germont György keverékeként állt értetlenül egykori nemes hangja romjain, azt kérdezve magától: „Hogyan is csöppentem ebbe az előadásba?” Ramfist Luciano Batinic és Ivica Cikes énekelték. Batinic kiélvezte a rendezés által megnövelt szerepe minden előnyét, Cikes inkább csak szép színű hangját igyekezett pozícionálni. A király szerepében a fakó Ivica Trubic foglalkoztatása a premieren tökéletesen érhetetlen, Sinisa Stork korrekt alakításával szemben. A Horvát Nemzeti Színház a produkció körül a legnagyobb médiahátteret az olasz vendégkarmesternek biztosította. Antonello Allemandi korrektül összetartotta a zenekart, olykor meglepően hektikus tempókat diktálva.
Már a szünetben érezni lehetett, hogy forr a levegő a zágrábi színházban. Jobb napokat látott egykori nagyságok távoztak felháborodva, kalapjukon a toll csak úgy rezgett utánuk. Szarukeretes filozófuskülsejű urak tárgyalták izgatottan a látottakat. A közönség egy része egyszerűen nem akart hinni a szemének, Bevonulási indulóra vánszorgó nyomorult etiópokat, a balettzene alatt mészárlásba torkoló orgiát látott. Olyan víziót, amely valósággá válhat egyszer, az Aida megszokott tevekaravánjával szemben. Az előadás végén a tekintélyes fujjolást azonban bőven kísérte brávózás, ahogy ez Pesten is megtörtént pár éve a Fidelio emlékezetes premierjén. Az emberek azóta vitatkoznak a látottakon, a zágrábi előadásra lehetetlen jegyet szerezni. Kovalik Balázs felrázta az állóvizet, a kultúra – ha csak kis időre is – de fontos lett. Az előadás tehát célt ért.
Fotók: Horvát Nemzeti Színház, Zágráb

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X