Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Ment-e a könyvek által a világ elébb?

Ment-e a könyvek által a világ elébb?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Amikor 1895. októberében Ferenc József – aki többek között a Horvátország apostoli királya címet is viselte – kiszállt különvonatából, elégedetten kocsizhatott végig Zágrábon. A császár legendásan híve volt a rendnek, s ezért a Monarchia városai is egyfajta katonás rend szerint fejlődtek. A birodalom legkülönbözőbb pontjain ugyanott volt a hasonló stílusban épített indóház, a nagyszálló és a kórház. Egyedülálló jelenség, hogy az akkoriban megnyitott színházak közül majdnem félszáz került ki egyetlen bécsi iroda, a Fellner és Helmer tervezőasztaláról. Ferenc József éppen az ő legújabb alkotásuk, a Horvát Nemzeti Színház (Hrvatsko Narodno Kazaliste) megnyitására érkezett Zágrábba. „A város legbecsesebb gyöngyszeme!” – mondotta az uralkodó, miután jelképesen beverte az utolsó szöget a színház falába. Az ilyenkor elmaradhatatlan ünnepi szónoklatok után a király és a díszes vendégsereg a horvát nemzeti operát, Ivan Zajc: Nicola Subic Zrinjski című művét tekintette meg. (Az opera néhány éve Pesten is látható volt a zágrábi társulat előadásában, Zrínyi címen.) A krónikák nem említik meg, hogy a császár távozott volna az első szünetben, mint tette azt néhány évvel korábban, az Operaház megnyitásakor. Ferenc József háromnapos látogatását egyetlen incidens árnyékolta be. Zágráb ekkor a Magyar Királyság része volt, ezért természetesen piros-fehér-zöld zászlóerdőbe öltöztették az uralkodó tiszteletére a várost. Ez nem tetszett a nemzettudatukra ébredő diákoknak, akik felgyújtottak egy magyar lobogót és az kiabálták: „Éljen a horvát király, Franjo Josip!”, „Éljen Jellasics!”, valamint az “Abzug magyarok!” A csendőrség gyorsan szétzavarta a diákokat, a császári vonat pontosan indulhatott Bécs felé.

- hirdetés -

Ha megpillantjuk a Tito marsall tér közepén álló színházat, különös érzésünk támad. Ezt az épületet ismerjük. Mintha a Szegedi Nemzeti Színház nagytestvére volna, bár a szakírók leginkább a zürichi és a wiesbadeni Fellner és Hellmer színházakat tartják a legközebbi rokonának. A hétszáz fős épület ma is három tagozatnak – próza, opera, balett – ad otthont. Idén három operapremiert tartanak benne (az Aida január végi felújítását Kovalik Balázs rendezi), valamint további tizenhárom darab szerepel a repertoáron, Donizetti, Janacek, Mozart, Rossini, Johann Strauss, Thomas, Verdi és Wagner művei mellett horvát szerzők alkotásai. Branko Mihanovic igazgató látszólag nemcsak a változatos repertoárra ad. Az előadások jelentős százalékát jegyzik nemzetközi rendezők, s gyakran lépnek fel külhoni szólisták is. Szilveszter este, bizonyítandó, hogy A denevér mégsem elmaradhatatlan része az óév utolsó estéjének, a Szerelmi bájitalt (Ljubavni napitak) tűzték műsorra.

A Donizetti opera felújítása 2012 februárjában volt. Az előadást Cesare Lievi állította színpadra, akinek 2010 novemberérében Pesten az Erkel bicentenáriumi Bánk bánt kellett volna rendeznie. A produkció ugyan nem valósult meg, de mindenki tudni vélte, hogy „az az olasz” meg akarta gyalázni a nemzeti operánkat, orgiát tervezett Gertrúd udvarába és gumicsónakot Melindának a tiszai átkeléshez. Hogy mindez így lett volna, vagy hogy az adott színpadi kontextusban ezek működő dolgok lettek volna-e, vagy sem, sosem fog kiderülni. A zágrábi előadás alapján Lievi korántsem az az újító, akitől félteni kellett volna a Bánk bánt, legfeljebb külső szemmel más részeket emelt volna ki a műből, olyasmiket, amiket mi a régi ismeretség okán észre talán sem veszünk. Legfeljebb. Szerelmi bájitalt – a könnyed Donizetti vígoperát – színpadra segíteni gyerekjáték. Ha azt gondoljuk róla, hogy nem több mint két óra felhőtlen kacagás, ha nem látjuk a két elveszett fiatal, Adina és Nemorino érzékeny játékát-harcát egymásért és egymás ellen. Lievi nem akart a darab mélyére ásni. Rutinos rendezőként megelégedett a látványos semmit-mondással. A színpad két oldalán hatalmas mozgatható könyvek állnak, természetesen Tristano e Isotta címmel. Csakhogy, hiába olvassa fel Adina regéjüket, a Szerelmi bájital főhősei távoli rokonságban sincsenek a mitikus kelta párral. Amíg Trisztán és Izolda együtt isszák meg a bájitalt, mely által mindörökre egyesülnek, addig Dulcamara doktor kotyvalékától csak Nemorino szenvedi el élete első alkohol túladagolását. A könyvek közé Luigi Perego díszletervező könnyen tologatható, variálható ELISIR betűket rakott, amik kedvesek, látványosak, de végeredményben semmire sem jók. Ahogyan Marina Luxardo színes kosztümjei sem teremtenek konkrét világot, nem adnak karaktert a szereplőknek. Egy produkció életében fél év nagy idő tud lenni, így ma már nehéz megállapítani, hogy Lievi mennyire állította be a színpadi szituációkat. Szilveszter este már leginkább csak üres-szemű téblábolás zajlott, mindenféle cél nélkül.

Nem sokat segített az előadáson, hogy a színház karigazgatója, Ivan Josip Skender vezényelte. Tisztességesen – meglepő módon – csak a gyors együttesek szóltak, vagy ott a tempó elsodorta a bajokat. Olykor annyira kínos dolgokat fújtak a zenekarban, hogy a még horvát köztársasági elnök, Ivo Josipovic (aki civilben jogász és zeneszerző) is felriadt páholyában. Az est sztárvendége azonban mégsem ő, hanem Giorgio Surian volt. A korosodó basszista az elmúlt évtizedekben sorra hódította meg a világ legjelentősebb dalszínházait. Jutalomjáték lehetett számára az előadás, melybe pontosan tudta, mennyit kell adni ahhoz, hogy a közönség boldog legyen, és ő se erőltesse meg magát különösebben. Kicsit olyan volt, mint aki a szépemlékű Begányi Ferencet próbálja utánozni, de nincs meg hozzá sem az egyedi hangszíne, sem a karaktere. A másik három főszerepet a színház fiatal művészei adták. Mindhárman remekül iskolázott, olasz technikájú énekesek. Egyikük hangja sem hatalmas, de nem is akarnak nagyot üvöltözni. Gorana Biondic (Adina) vokális korlátokat alig ismerő koloratúrszoprán. A déli típusú barna lány egyetlen pechje, hogy a húszas évek frizurájára fésült szőke parókájában úgy nézett ki, mint Latabár Kálmán az Egy szoknya egy nadrág spanyol özvegyeként. Innentől kezdve nehéz volt komolyan venni, bármit is csinált. Domagoj Dorotic értékes lírai tenorhang birtokosa, amit még nem mindig tud kordában tartani, kicsit korai és sok neki Nemorino szerepe. Ljubomir Puskaric (Belcore) Amerikában végzett, s nemzetközi karrierje is bontakozóban van. Hogy színpadi magabiztosságát kint tanulta-e, vagy a horvát machók sajátja, nem tudni. A papírmasé szagú szerephez ő sem tett hozzá semmit, két felvonáson keresztül húzatta le-fel hozentrógerét világos lila atlétáján.

Vannak előadások, amikről abban a biztos tudatban távozik az ember, hogy egy hét múlva már semmire sem fog belőle emlékezni. A Horvát Nemzeti Opera szilveszteri Szerelmi bájitala tipikusan ilyen volt. Nem rossz, nem problémás a színes előadás, csak éppen azt a pluszt nem kapja meg a néző, amiért valóban érdemes színházba járni. Mielőtt legördült volna a függöny, Dulcamara doktor egy piros kötélhágcsón vadul mászott felfelé a nixbe – hiszen repülőgépe két perce elszállt. Mindenki bamba mosollyal az arcán integetett a semmibe kapaszkodó embernek.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X