Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Behavazva - néhány gondolat a legnépszerűbb magyar vígoperáról

Behavazva – néhány gondolat a legnépszerűbb magyar vígoperáról

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Szeretem alaposan ellátni magam zenével, amikor hosszabb kocsiútra indulok. Megállok a cd-s polc előtt és összeszedek pár dolgot, amikhez várhatóan kedvem támadhat meghallgatni a következő pár órában. Így kaptam fel nemrég Poldini Ede Farsangi lakodalmának 1985-ös felvételét is. Aztán az eseménytelen autópálya kilométerek alatt el tudtam mélyedni ebben a különös magyar operában. Magáról a cd-ről nem szeretnék írni, elég az hozzá, hogy a rangos közreműködők ellenére a Farsangi lakodalom talán a legrosszabb és legméltatlanabb rádiófelvétel, amivel valaha találkoztam. Szereposztási tévedések és rosszul kiosztott szerepek teszik szinte élvezhetetlenné a lemez meghallgatását. Ennek oka talán a darab sorsával is magyarázható. A két háború közti aranykorszak legnépszerűbb hazai operájának előadás-története ugyanis az 1960-as évek elején megszakadt. Így a negyed évszázaddal későbbi művészeknek már nem volt kapaszkodójuk, nem volt miből felépíteni alakításaikat. Tehát a mű ugyan rögzítve van az utókornak, hozzáférhető is, de ennek az egésznek mégsincs különösebb értelme. Az azonban megmagyarázhatatlan, hogy az az opera, amelyikre évtizedeken keresztül volt büszke a színház és kíváncsi a közönsége, csak ennyire megkésve került rögzítésre. Ugyanis a rádiófelvételen kívül kizárólag a híres Asztali zene és Kálmán dala került rögzítésre, ez utóbbi is csak kétszer, Halmos Jánossal és Rösler Endrével, majd Udvardy Tiborral.

- hirdetés -

Pedig magyar opera születésének Erkel óta nem örültek úgy, mint 1924 februárjában a Farsangi lakodalom bemutatója után. Nagy várakozás előzte meg a három felvonásos vígoperát, de a siker minden felülmúlt. A lapok egészen szokatlan módon egyszólamban zengték a darab dicséretét. A sikerre égető szüksége volt akkoriban az Operaháznak. Az első világháború után, gróf Bánffy Mikós, Egisto Tango és Hevesi Sándor távozásával a színház talajt vesztett és mélyrepülésbe kezdett. Bemutatók alig voltak, a vezetésnek nem volt szakmai koncepciója, kevés értékes vezető művésze nem igazán jutott új és rájuk szabott szerepekhez. A változások szele, – mely csak jó egy évvel később, Radnai Miklós kinevezésével fog tetőzni – az ominózus február 16-i estén járta be először az Operaház falait. Pedig a később Hollywoodban letelepedett Vajda Ernő librettója már igen régen készen volt, még az 1910-es évek elején Bánffy kérésére nyújtotta be egy pályázatra. A gróf azonnal megszimatolta a szövegkönyvben szunnyadó lehetőségeket, és felajánlotta azt Poldini Edének. A komponista egyike a legérdekesebb magyar szerzőknek. Fotóiról inkább megnyerő ügyvéd néz ránk, mint ihletett művész. Az olasz származású komponista eredetileg zongoraművésznek tanult. Első színpadi műve az Északi fény című balett tisztességes bukás volt, 1894-ben mindössze három előadást ért meg az Operaházban. Később érdeklődése az egyfelvonásos, gyerekek által is előadható operák felé fordult. Első átütő sikere a Csavargó és királylány volt, mely állítólag meghódította a kontinenst, s Pesten több mint 90 előadást ért meg. Az 1903-as siker után néhány évvel Poldini a békés Veveyben telepedett le, itt is élt majd fél évszázadon keresztül, 1957-ben bekövetkezett haláláig. Tehát egy olyan magyar zeneszerzővel van dolgunk, aki igencsak távol tartotta magát a szülőföldjétől. Bánffy gróf mégis őt szemelte ki a Farsangi lakodalom megírására. A munka lassan haladt, majd egy évtizedet vett igénybe. De Bánffynak, – mint szinte mindenben széles spektrumú munkássága során – ismét igaza volt. A Farsangi lakodalom olyan siker lett, melyet nem látott az Operaház közönsége a Parasztbecsület bemutatása óta, s nem is fog A diótörő 1950-es szériájáig.
Jelenet az Operaház 1924-es nürnbergi vendégjátékából
Különös századfordulós zene a Farsangi lakodalomé. A 20-as években persze kissé már avíttnak hathatott, de akkoriban édesen nosztalgikusnak mondták. Amit magyarosnak hívtak benne, természetesen megnemesített kávéházi zene, ebből a szempontból nem lehet egy napon említeni a két évvel később bemutatott Háry Jánossal. Poldini jó vastagon hangszerelt, ráadásnak két cimbalmot is bepasszírozott a partitúrába. Mégis ebből a meghatározhatatlan elegyből valami nagyon szerethető muzsika született. A sikerhez és a kitörő örömhöz, miszerint végre megszületett A magyar vígopera a cselekmény is sokat segített. Egy vidéki udvarházban esküvőre készülődnek, ám a vendégek csak nem akarnak megérkezni, akkora a havazás. Egyedül Zsuzsika, a menyasszony örül ennek, ugyanis a legkevésbé sem tetszik neki Bükky Jónás, akit édesanyja A nemzetes asszony férjéül szán. A rokonság helyett az úton rekedt idegenek kérnek éjjelre szállást. Péter, a ház ura, szívesen lát mindenkit, a Nemzetes asszony is belátja, hogy jobb, ha nem romlik rájuk az a valószínűtlenül sok fínomság, amit elkészíttetet. A bonyodalmat Kálmán, a betoppanó csurgó diák okozza. A fiatalok természetesen egymásba szeretnek, és az anyai tiltakozás ellenére végül – a vígoperai hagyományoknak megfelelően – egymáséi lesznek. Van még egy halványan megrajzol  szerelmi szál egy gárdatiszt és egy bécsi grófnő között, de ők nem sok vizet zavarnak, ahogy a többi kisebb szereplő sem. Igazából mindenki arra szolgál, hogy még színesebbé tegye Poldini kifestőkönyvét. A korabeli néző pont azt kapta, amire a legjobban vágyott: három óra édes nosztalgiát. Azt a fajta megmagyarázhatatlan nosztalgiát, amit mi érzünk, amikor arra gondolunk, hogy milyen csodás is volt Trabanttal lemenni a Balatonra. Valójában nyilván nem volt az, de az évek feledtetik a légkondicionáló hiányát és a többi kellemetlenséget. A húszas években se vágyott senki szánnal elakadni a hóban és bekéredzkedni idegenekhez, de mindent megnézni egy téli este az Operaházban egészen más. A Farangi lakodalom egyfajta magyar Rózsalovagként megteremtette a Sosemvolt Magyarország egyik legendáját, s erre az I. világháború után igen nagy szüksége volt a nézőknek.
Az Operaház mindent elkövetett a mű sikeréért. Az előadást a frissen kinevezett főrendező, Márkus László állította színpadra, a karmesteri dobogón „a korszak Kovács Jánosa”, Kerner István állt, civilben Poldini veje. A korszak magánénekesei közül szinte mindenkire jutott személyükre szabott szerep. Mindenekelőtt Sebeők Sári a nagy drámai énekesnő kápráztatta el a közönséget, hiszen évtizedek után először derült ki, hogy nagyszerű komika is. Két olyan tenorja volt a háznak, mint Székelyhidy Ferenc és a pályakezdő Pataki Kálmán. Felsorolhatjuk Szemere Árpád, Medek Anna, Tihanyi Vilma, Nagy Margit, Marschalkó Rózsi vagy Szende Ferenc nevét, de akkor szembesülnünk kell azzal, hogy egyikükkel nem készült hangfelvétel (pedig készülhetett volna…), így művészetük számunkra nem több puszta névnél, esetleg néhány megfakult fotónál, kritikánál. „A magyar Mesterdalnokok”, – ahogy az egyik kritikus lelkendezett a premier után – 1945-ig végig műsoron maradt. A társulat még Nürnbergbe is elvitte egy vendégjáték erejéig. A Farsangi lakodalmat Bécsben, Londonban és Oslóban is bemutatták. Míg a Hofoper csak négy előadásra telt meg, a brit fővárosban majdnem hússzor adták. Aztán eltűnt a világból. Palló Imre igazgatása alatt megpróbálta feltámasztani az Erkel Színházban, olyan főszereplőkkel, mint Maleczky Oszkár, Takács Paula, Szilvássy Margit, Sárdy János, és az ifjabb generációból: Házy Erzsébet, Szőnyi Olga és Faragó András. De a kiváló szerbosztás ellenére sem bírt már ki többet másfél évadnál. A Farsangi lakodalom édes-bús ideje lejárt. Erre a nosztalgiahullámra a szocialista közönség már nem volt vevő. A világ – gondolták akkor – menthetetlenül továbbment.
Jelenet az 1958-as felújításból
Ma mégis az ember kicsit összeszorult torokkal és csillogó szemmel hallgatja Poldini operáját. Kell, hogy titka legyen! A Farsangi lakodalom kottájába mintegy borostyánba zárva szunnyad az, hogy hogyan gondoltak egykor a számukra ideális világra. Tökéletesen megrajzolt figurák, akik nem tudnak már leugrani a kottapapírról, mert kihalt az a művészgeneráció, aki meg tudná formálni őket. A jóságos, mindent elnéző Péter, aki azt, hogy kieszik a vagyonából, elintézi azzal, hogy „Az én házam magyar ház, az én vendégem magyar vendég!”, a mindent kézbetartó Nemzetes asszony, a melankolikus Grófnő, aki nem lépi meg, amit a szíve diktál, mert Bécsben kis gyermeke várja, a fess Gárdatiszt, aki egy csók emlékével a szívében haláláig teljes életet tudna élni, Stanci vénkisasszony, aki mindent elkövet, hogy ne kelljen úgy meghalnia, hogy férfi sosem érte az ajkát, mind mind kiváló karakterek, akik lassan kihaltak, alakjuk olyan könyvekben van megírva, melyeket egyre kevesebben fognak kinyitni.  
A Farsangi lakodalomban a megszületett magyar vígoperát tisztelte korának közönsége. De ahogy a nagy vígoperákban lenni szokott, itt is halványan ott húzódik a valódi szomorúság. Egy összeillő emberpár – a Grófné és a Gárdatiszt nem lehet egymásé a hölgy erkölcsi tartása miatt, noha mindketten vágynának a beteljesülésre. Egy fiatal pár viszont egymásé lehet. Kálmán és Zsuzsika valóban egymásnak van temetve, de nem véletlen, hogy a Nemzetes asszony egyszem gyermekét Bükky Jónásnak, egy másik birtokos fiának szánta. Az biztos, hogy a forrófejű csurgó diák sosem fogja átvenni a gazdaságot, Zsuzsikájával bizonyára új életet fog kezdeni, távolt a családtól. A szülők magukra maradnak, a gonddal, hogy kié lesz a birtok. „Hóember, gyere, táncolj vélünk!” – hangzik a III. felvonás nyitókara. De a hó elolvad, a vendégek elmennek, a hatalmas ház üresen fog tátongani, s az udvaron nem marad más, mint az olvadt hóember kellékei: egy szép száll répa, néhány gomb és egy lukas fazék…
Fotók: Operaház Archívum

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X