Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Cecilia grófné

Cecilia grófné

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Amikor előadás előtt jó két órával kijöttem a Theater an der Wienből, nézegetve a jegyemet, hogy hova is szól (igen jó helyre kaptam, a zenekar feletti első emeleti páholyba), a Naschmarkton átvágva felpillantottam, éppen szembe jött egy hölgy. Összevillant a szemünk és egymásra mosolyogtunk. Egy másodperc volt az egész, nem több. Ismeretlen ismerősök, akiket összeköt a pillanat titka. Bizonyára mindenkivel történt már hasonló. Csak ezután tudatosodott bennem, hogy ki is volt a szembejövő. Cecilia Bartoli. Sehol egy hófehér limuzin, sehol egy földig érő bundaköltemény. Fekete pufi dzsekiben, összefogott hajjal, az ember munkából hazafelé tartó osztrák háziasszonynak is nézhette volna a színes-szagos török piac közepén. Cecilia. Így egyszerűen. Keresztnéven lett világsztár és rajongók imádatának tárgya. Talán az első operaénekes, aki nem Pavarotti, Callas, vagy Caruso, hanem egyszerűen csak Cecilia. Nem istennő, hanem egy mindenki számára kézzelfogható asszony. Egyike azon keveseknek, akinek koncertjeire, előadásaira azonnal elfogynak a jegyek. így történt Bécsben is, ahol egy Ory grófja sorozatban lépett fel.

- hirdetés -

Először láttam élőben az Ory grófját, s az ilyen találkozások mindig módosítják az ember korábbi elképzeléseit. Rossini utolsó vígoperája, ha nem is vesztett a szerző híres dallambőségéből, mégis mintha egy kicsit lassabb folyású mű lenne, mint amiket korában írt. Mintha a hangsúly a franciás frivolságon lenne, a pörgős jelenetek helyett. Hosszabb pihenés után néhány éve Juan Diego Florez énekelte lemezre a címszerepet, s ezután „Ory-láz” tört ki szerte a világban, elsősorban a perui csodatenor kedvvért. A sorból a Zürichi Opera sem akart kimaradni, 2011 januárjában mutatták be a Rossini opust, a Moshe Leiser, Patrice Caurier rendezőpáros színrevitelében. A svájciak nélkülözni voltak kénytelenek Florezt, de megkapták cserébe dédelgetett kedvencüket, Bartolit. Az előadás koprodukcióban készült a Theater an der Wiennel. A színház számára igen fontos volt, hogy végre ne csak koncerten lépjen fel Bécsben Cecilia, hanem teljes szerepben is bemutatkozzon, s lehetőleg ne a Staatsoperben tegye ezt. Első pillanatban evidensnek tűnik Adéle grófné Bartoli szereplistáján, de ebben a darabbal a hősnő csak másodhegedős lehet, az opera egyértelműen a címszereplő brillírozására van felépítve. Mi oka lehetett a mezzo-sztárnak, hogy ennek ellenére megtanulja az egyébként szoprán hangra írt szólamot? Bartoli – korunk egyik legintelligensebb énekese – nem titok, negyvenhat éves múlt. Lassan túljutott a csitri szerepkörön és a nadrágszerepeket. A mindig felfedezésekre éhes művészt úgy kellett jóllakatni, hogy közben diszkréten elkezdhessen átlépni egy másféle szerepkörbe. Erre pedig kiváló lehetőség a férjét erősen nélkülöző ám erényes grófné.

Moshe Leiser és Patrice Caurier lassan, de biztosan Bartoli „házi rendezőivé” lépnek elő. Ők csinálták a nyári salzburgi Julius Caesart, és tavasszal a Normát is ők fogják Celiciára igazítani. A mindig a jó izlés és a queer esztétikát szemük előtt tartó rendezők elsődleges erénye ugyanis az, hogy tökéletesen és okosan Bartoli alá dolgoznak. Elsősorban minden a primadonnáról szól. S ebben nincs is semmi kivetnivaló. Honthy Hanna sem álmodhatott szebb belépőt, mint ahogyan Adéle grófnét színre hozták: egy gyönyörű Citroen kacsán gördül be, lassan kászálódik ki, először csak egy kesztyű látszik, aztán tűnik elő a sztár. Véletlenül pont egy lépcső előtt sikerült parkíroznia, így módjában van lassan levonulni, a közönség ámuldozása közben. Mesteri részlet. S minden részlet hasonló finom aprólékossággal van kidolgozva. Természetesen nem az eredeti keresztes hadjárat idején játszatták a cselekményt, hanem igen szerencsésen helyezték át a II. világháború idejére, egy francia kisvárosba. Mintha csak az Egy kis kiruccanás című feledhetetlen Louis De Funes – Bourvil film két kimaradt jelenetét látnánk. Valósághű minden a színpadon (díszlet: Christian Fenouillat, jelmez: Agostino Cavalca) a hentes kötényétől a kávéscsészékig. A rendezés mégsem értelmezi a darabot, hanem ábrázolja azt. A jól kitalált és remekül lerendelkezett karakterek teszik a dolgukat, de ennél több nem történik. Hogy ez a darab, vagy a színre-állítók hiánya, lényegtelen. És egyáltalán, hogy mer fanyalogni az ember, amikor csodálatos énekesek csodálatosan énekelnek, szórakoztatóan játszanak!?
A jegyek elsősorban Bartoli miatt fogytak el, aki végül az első három előadást betegség miatt kénytelen volt lemondani, ezzel akaratlanul is növelve a darab megmaradt három előadása iránti érdeklődést. Cecilia titka – mint a legnagyobbaké általában – megfejthetetlen. Egyszerűen minden hangjegy zenévé válik általa, s az örömzenélés mellé teljesen természetes „örömjáték” is társul, a színpad az ő valós otthoni közege. Ahogyan lélegzetelállító éneke közben nem jut eszébe az embernek a technika és a munka, ami mögötte van, ugyanúgy nem jut eszébe az embernek, hogy itt most egy művész szerepet játszik. Ő maga a szerep. Azzá válik az előadáson, ahogy a hajdani nagyságok, akik még rendezői irányítás nélkül hordozták körbe a világban saját testükre szabott alakításaikat. Adéle koloratúrszoprán szólama helyenként kívül esik Bartoli hangterjedelmén, de ezeket a részeket olyan ügyesen oldja meg, hogy a nézőnek eszébe sem jut, mi is áll a kottában. Énektudása éppoly kikezdhetetlen és lemezre rögzíthető tökéletességű, mint mindig. Az első felvonásban egy szemüveges rosszul fésült asszony érkezik a színpadra, az ember szinte elkezdi sajnálni, a hervadásnak indult művésznőt. De nála ez is játék, ezt is meg meri csinálni, hiszen, amikor Ory, az ál-remete szerelemre biztatja, előtör belőle az a nő, akiért minden férfi eleped.

S az est legnagyobb sikerét ennek ellenére nem Bartoli aratta végül, hanem – megérdemelten – a címszereplő, Lawrence Brownlee. Furcsa opera az Ory grófja, hiszen a gróf, anti-tenor szerep. Noha fiatal, de nem hódító, kudarcot kudarcra halmoz. Mintha doktor Bartolo, vagy Don Pasquale karakter lenne. Talán éppen ezért szeretik a nem ritkán előnytelenebb alkatú tenoristák, hiszen végre egy olyan szerep, ahol nem kell ifjúnak és gyönyörűnek látszaniuk. Bizonyára ezért volt Réti József egyik legparádésabb alakítása. Hasonlóképpen lubickolt a leglehetetlenebb élethelyzetekben az apró termetű, színes bőrű Brownlee is. Mintha csak az ő jutalomjátéka lenne az este, és csak a saját szórakoztatására lövöldözné magas C petárdáit. Hangszíne és énektudása semmivel sem marad el Florez mögött, kizárólag a médiában uralkodó „szép-ember kultusz” biztosíthat a perui tenornak nagyobb ismertséget. Élete második főszerepét énekelte Regula Mühlemann. Merészség volt a fiatal svájci szopránt két ilyen világnagyság közé beengedni, de ő diadalmasan került ki a megmérettetésből. Isolier apródként elképesztően bájos és szeretni való, gyöngyöző szopránjáról pedig remélhetőleg még sokat fogunk hallani. Ilyen erényekkel megérdemli a világkarriert. Két nagyobb basszbariton szerep egészítette ki a főszereplő hármast. A nevelőként Kálmán Péter nagyszerű karaktert formált, áriájában tökéletes karikatúráját adta a mindenkori francia kisembernek. Az ősszel Pesten is bemutatkozott Pietro Spagnoli egy fokkal könnyebb helyzetben volt, Raimbaud bordala igazi látványos slágerszám. A Theater an der Wien operaelőadásainak állandó közreműködője az Arnold Schoenberg Chor, melynek minden egyes tagja önálló élő karakterként élvezte végig az előadást. Napjaink egyik legnépszerűbb karmestere Jean-Christophe Spinosi egy matador elszántságával viaskodott Rossini partitúrájával. A diadalhoz hozzásegítette, hogy a teljesen spontánnak tetsző zenekarvezetését mindvégig éberen figyelték az Ensemble Matheus muzsikusai.
Nem tudhatjuk, hogy Rossini mit álmodott színpadra Ory grófja címen. Abban azonban majdnem biztosak lehetünk, hogy ha látta és hallotta volna ezt az előadást, bizonyára elégedetten simogatta volna meg terebélyesedő hasát. A híresen igényes bécsi közönség mindenesetre így tett…
 
Foto: Werner Kmetitsch

Promóció

Mit keres a fizikus a múzeumban?

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X