Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Ez hülyeség!

Ez hülyeség!

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Alig tíz hónapja, hogy a térképen is nehezen fellelhető Annaberg-Buchholz színházában egy Goldmark-ritkaságot láthattam. A napokban ismét olyan művet volt szerencsém megnézni, melyet az elmúlt évtizedekben elvétve sem űztek műsorukra az európai dalszínházak. A színhely ezúttal Gießen, ez a Frankfurttól hetven kilométerre fekvő százezer lakosú kisváros. A színház vezetői felismerték, hogy felesleges egy újabb Traviatát, vagy Pillangókisasszonyt csinálniuk, azok nagyszabású előadásaira bármikor átutazhatnak a gießeniek valamelyik könnyen elérhető közeli városba. Ellenben, ha ritkaságokat vesznek elő, egyedivé téve ezzel a műsorukat, esélyes, hogy tiszteletét teszi náluk a tekintélyes szaksajtó, és az opera-turisták is ellátogatnak hozzájuk, ezzel a város méltán csekély idegenforgalmát is fellendítve. A háromtagozatú házban idei évadban az alábbi zenés bemutatókat tervezték: Weber: A bűvös vadász, Ábrahám: Viktória (rendező: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra), Verdi: Oberto (koncertszerű előadás), Gomes: Fosca (németországi bemutató), Händel: Agrippina (rendező: Kovalik Balázs), Peter Maxwell Davis: Kommilitonen! (Diáktársak!, németországi bemutató). Ezen kívül néhány nagyobb musical, Händel Acis és Galateája és egy gyerekopera Krása Brundibárja alkotja a zenés repertoárt. Mindenképpen figyelemreméltó válogatás! Kérdés, hogy milyen minőségben prezentálják a fenti érdekességeket.

- hirdetés -

Jelenet, középen Adrian Gans és Calin-Valentin Cosma
Antonio Carlos Gomesről (1836 – 1896) igen kevés információ férhető hozzá magyarul. Az egyik lexikon nagystílűen „brazil Erkelként” említi, de ennek a párhuzamnak semmiféle értelme sincsen. Az ifjú Gomes olyan ígéretes tehetség volt, hogy maga a császár taníttatta és tett lehetővé számára egy ösztöndíjat kora operaéletének Mekkájába, Milánóba. Már az első Itáliában komponált operájával berobban a köztudatba, az Il Guarany-t a Scala mutatja be. Következő művei – Fosca, Salvator Rosa, Maria Tudor – is sorra sikeresek lesznek olasz földön éppúgy, mint szülőhazájában. Állítólag legkiforrottabb alkotását, Lo Schiavo-t Rio de Janeiróban mutatták be. A császárság bukása után Gomes is kegyvesztett lett, s egy vidéki zeneiskola tanáraként fejezte be életét. Művei lassan feledésbe merültek. Hivatalos felvételek alig készültek operáiból, egyedül a Guarany tett szert némi ismertségre, azt ugyanis maga Plácido Domingo énekelte lemezre pár éve. A cselekmények ismeretében Gomes műveinek központjában egy idegen, társadalmon kívülálló hős (igen gyakran bennszülött, vagy indián) küzd a többség ellen. Így témái akár aktuálisak is lehetnek, de nem biztos, hogy Gomes számára a kirekesztettség valódi jelentőséggel bírt, nem csak egy jól kiaknázható cselekmény-szálnak. A Stadttheater Gießen két éve állítólag igen nagy sikerrel mutatta be a Lo Schiavo-t, ezért logikusnak tűnt a sorozat folytatása a Foscával.
A vadromantikus velencei kalóztörténet librettóját az az Antonio Ghislanzoni jegyzi, akiből néhány évvel korábban Verdi az Aida szövegkönyvét kisajtolta. A sikeres író, több mint nyolcvan – már teljesen elfeledett opera – szövegkönyvét rótta papírra, ami azt bizonyítja, hogy korában létezett bőséges operatermés Verdi művein kívül is, de a kegyetlen idő villámgyorsan felemésztette azokat. A Fosca alapszituációja akár érdekes is lehetne. Adva van egy rettegett kalózvezér (Gajolo), aki elfogta az egyik velencei nemes (Michele Giotta) fiát, Paolót, de némi váltságdíjért cserébe szívesen szabadulna tőle. Fosca, Gajolo húga beleszeret az ifjúba, de ő ragaszkodik menyasszonyához, Deliához. A cselekményt bonyolítja egy Cambro nevű intrikus kalóz-rabszolga (?), aki Foscába szerelmes. Míg a „fehér páros”, Paolo és Delia egymás iránti ragaszkodásukon kívül semmilyen tulajdonságot nem tud felmutatni, a többiek – Fosca, Gajolo és Cambro – kizárólag ármánykodni képesek hat képen keresztül. Embert rabolni vagy a dózsét meglátogatni olyan természetességgel járnak át a kalózok Velencébe, mint más a piacra. Amikor egy zagyva felvonásvégre már semmi sem jutott eszébe a derék Ghislanzoninak, bátyja gyorsan őrültnek nyilvánítja az istentiszteletet megzavaró húgát. Fosca szerencsére a későbbiekben biztosít mindenkit, hogy nem őrült – noha minden tette erre utal.
Jelenet, középen Giuseppina Piunti és Maria Chulkova
Rejtély, hogy miért érezte úgy a gießeni vezetés, hogy a sokezer elfeledett opera közül ezt kell leporolni. Mit láthattak meg benne, ami ma előadásra érdemessé teszi a Foscát? A Gioconda és A trubadúr minden esendőségét felvonultató librettó valószínűleg átlagosnak volt mondható a maga korában. Szókincse egy mai alapfokú olasz nyelvvizsgával bőven érthető. Gomes zenéjében semmi egyedi sincsen. Meglepő, hogy az 1873-as ősbemutató után a Foscát láncszemként ünnepelte az olasz sajtó a bel canto és a wagnerizmus között. Egyiket sem könnyű felfedezni benne, sem a végtelen áradó dallamosságot, sem a vezérmotívumokat. Hangszerelése olykor mintha merészebb és sokkal nyersebb lenne Verdinél, de maradandó dallamot keveset találni benne. Gomesnek nem kellett attól tartania, mint Verdinek a Rigoletto ősbemutatójakor, miszerint már a premier előtt fütyülni fogják az utcán a suszterinasok a darab slágerszámát.
Az előadást Thomas Oliver Niehaus rendezte, aki eddigi pályafutása során elsősorban prózai műveket állított színpadra. Hogy a Fosca lázálomszerű cselekménye feladta a leckét a felépített drámákhoz szokott alkotónak, nem csoda. Niehaus nem akart belemenni a darabba, megfejteni a benne megbúvó esetleges ok-okozatokat, hanem másik utat választott. Olyasmi módszerrel próbált élni, amit Magyarországon brechti elidegenítésnek gondolunk. Azaz folyamatosan kinézett a darabból, jelezve, hogy az egész csak játék, hülyeség. (Például, amikor Fosca a késéve fenyegetőzik, meghajlítja a gumipengét, vagy amikor Paolót megmentik, mosolyogva átmászik egy saját maga elé tartott képkereten, szünetet nem felvonásvégén, hanem egy kettős közepén tartottak.) Ki lehet bátran forgatni egy darabot, meg lehet kérdőjelezni a szentségként tisztelt részeit, mint ahogy tette ezt Kovalik Balázs néhány éve a fantasztikus müncheni Bohéméletében, ahol TBC és halál nélkül is szívszorítóan tudta örökre elveszíteni Rodolphe az ő kis Mimijét. De ehhez az szükséges, hogy a rendező egy működő rendszert alkosson. Niehaus ezt nem tette meg, ügyetlen és sehova se vezető elaprózott játékokkal próbálta elterelni a figyelmet a darab gyengéiről. Ám így csak még jobban rájuk világított. Érthetetlen, mi szüksége volt rá, hogy megkettőzze a címszereplőt egy What I am nevezetű plusz figurával, aki a kalózlány jobbik énje kívánt lenni. A darab szerint végül Fosca, – aki mint tudjuk, nem őrült – hogy két és fél órai zenélés után csak hogy valahogy mégis vége legyen az operának, öngyilkos lesz. Gießenben a méregivás egy gyanús fehér folyadékot tartalmazó kémcsőből történt meg. Nem szeretnék belegondolni, mi is lehetett a nedű, ami a lány vesztét okozta…
Adrian Gans, Maria Chulkova és Thomas Piffka
A német kisvárosi előadások zenei színvonala igen változatos lehet. Florian Ziemen a színház másodkarmestere nem hagyta elszabadulni az előadást, de azon kívül, hogy korrektül végigment a darabon, tehetségéből többre nem futotta. Talán egy délszaki zenekar több életet lehethet Gomes partitúrájába, mint ez a minimális vonóskarral játszó kisegyüttes, ahol a hárfát így is a színpadra kellett rakni, hogy elférjenek. (Kell-e mondanom, ez is több „szellemes” játékra adott lehetőséget a rendezőnek?) Giuseppina Piunti életét végigkíséri a Fosca. A mű legutóbb, 1998-as wexfordi fesztiváli előadásán még Deliát énekelte, most a címszerep találta meg. Piunti hangfaját nehéz meghatározni, énekelte Mimit, Normát, de Carment és az Ariadné Komponistáját is. Mindez érződik már a hangján, olykor hamisan is intonál. Mégsem lehet ennyivel elintézni a művészetét. A dekoratív énekesnő ugyanis hordoz magában egy titkot: ilyenek lehettek a verizmus énekesnői a korbeli olasz színpadokon. Mascagni és társai ezekre az asszonyokra komponálta Santuzzát és a többi vérmes nőalakot. Az együttes legfeltűnőbb tagja Adrian Gans, a fiatal amerikai bariton. A rendező vele is elbánt, Cambro egyébként is nehezen megközelíthető figuráját külvárosi seftelő rózsaszínre festett hajú punk-ká nemesítette. Gans fölényes mosollyal viseltetett mindez, és a színpadon körülötte zajló egyéb elmebaj iránt. Hangja az egyik legszebb és legnagyobb Verdi bariton, melyet az elmúlt években hallottam. Amíg a bécsi Staatsopernek gondjai vannak egy Traviata premier Germontjával, meglehetősen luxus Gansnak Gießenben kiabálnia. Kiegyenlítetten és szép hangon énekelte Maria Chulkova Dalia minden árnyalatot nélkülöző szerepét. A tenoristáról maga a szerző is megfeledkezett olykor egy-két felvonás erejéig, s Thomas Piffka sem erőltette meg magát, hogy emlékezetessé tegye színpadi jelenlétét. Leginkább idősödő beérkezett zöldségesre emlékeztetett, akit felesége rávett, hogy segítse ki a vidéki színtársulatot és mentse meg az előadást. Ha megmenteni nem is sikerült, korrektül helytállni mindenképpen.
Aki ezek után is azt hiszi, hogy a Fosca a fontos és méltatlanul elfeledett operák közé tartozik, győződjön meg az estleges igazáról. A Sao Paolo-i operaházban rögzítettek egy előadást, 1973-ban. Érdemes belepillantani. A produkció olyan hagyományos, amilyet csak álmodni lehet. A mű nem lesz jobb az előadástól. Foscának meg kellett halnia, hogy gumitőr, vagy spermakoktél által, mindegy.
Fotó: Ralf K. Wegst

Előző cikkStaatsoper 2013/14
Következő cikkKék csoportosok

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X