Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Kék csoportosok

Kék csoportosok

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Érdemes elgondolkozni azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi években Georg Friedrich Händel az egyik legtöbbet játszott operaszerzővé nőtte ki magát. Csak idén majdnem harminc darabja látható a világ színpadain, s mindez egy olyan évadban, amikor nincs semmiféle évfordulója sem, amire „illik” előszedni valamit. A legnépszerűbb művei: az Agrippina, a Julius Caesar, a Rinaldo, a Rodelinda és a Xerxes, de számtalan oratórium is színpadra kerül. Különös dolog, hogy Händel épp mostanában lett ennyire kedvelt. Talán a kifogyhatatlan, áradó barokk muzsika megnyugtatja korunk rohanó emberét, a cselekmények pedig oly távolinak és ártalmatlannak tűnnek, hogy nyugodtan el lehet merülni bennük. De valóban letűnt mesék vagy pásztorjátékok volnának? Aligha, különben nem lennének a rendezői színház kezében a legolvadékonyabb anyagok. Hogy sok német operaház mellett a gießeni is kedvet kapott egy Händel bemutatóhoz, az elsősorban a teátrum főzeneigazgatójának, a régi zene specialista Michael Hofstetternek köszönhető. Az Agrippina bemutatóján nem lehetett ráismerni arra az együttesre, amelyik előző este minden ihlet nélkül játszotta Gomes Foscáját. Händel partitúrája életre kelt a két lanttal kiegészített, korhű fákat használó zenekar által. Hofstetter egy percre sem hagyta ellaposodni a jó két és félóra játékidejűre húzott darabot. Ebben segítségére volt a darab rendezője, Kovalik Balázs is. Bizonyára a két évvel ezelőtti közös, müncheni Hasse: Didone Abbanadonata produkciónak köszönhetően hívta meg az Agrippina színrevitelére a magyar alkotót, akit nagyágyúként üdvözölt a kisváros sajtója, s a hatszáz fős jugendstil Stradtstheater zsúfolásig meg is telt a premierre.

- hirdetés -

Kovalik több barokk rendezését ismeri a hazai közönség is, hiszen az operaházi Xerxes-en kívül néhány főiskolai énekvizsgán visszatért Händel és Rameau műveihez. Határtalan fantáziája nyilvánvalón könnyebben és jóval kisebb ellenállásba ütközve kap szárnya ezeknél a daraboknál, mint egy 19. századi romantikus zenedrámánál. Az Agrippina története közismert és könnyen követhető. A római császárné mindenen és mindenkin átgázoló asszony lehetett, aki semmilyen eszköztől sem riadt vissza, hogy fiát, Nérót ültesse a trónra. A folytatást is ismerjük a történelemből. Az ókori uralkodó élete évszázadok óta az egyik legkedveltebb (opera)téma. De vajon mond még valamit a ma emberének a véreskezű diktátor trónhoz vezető útjának regéje? A legegyszerűbb rávágni, hogy sosem volt aktuálisabb és jöjjenek a sötét öltönyös napszemüveges urak, esetleg a nyilas katonák, dőljünk hátra a székben és szenvedjük végig ismét a mini Hiterek felemelkedését. A papírforma ezt követeli egy német színházban. Mi másról szólhatna az Agrippina!? Egy másik utat járt be nemrég Stefan Herheim düsseldorfi Xerxes-e, a barokk revü modoros-kacagtató pompájával. Kovalik Balázs most sem csapódott egyik áramlathoz sem, ismét egyedi megoldásra jutott. Egészen váratlan helyszínt talált a cselekményhez: egy óvodában játszatta el azt. A hét gyerekre – akiket történetesen Claudio, Agrippina, Nerone, Poppea, Ottone, Pallante és Narciso néven ismernek az operabarátok – Tante Sigrid vigyáz (akit egy 190 centis színész alakít). Kovalik, tőle szokatlan módon nem „másik történetet” mesél el, nem csavarja meg a kottában rögzített eseményeket, csupán egy másik világba helyezi. Az új környezetet olyan pontosan lőtte be, hogy jóval kegyetlenebbek lesznek az „ártatlan gyerekek” szájába adott mondatok, mintha Kim Dzsongun és elvtársai terveznék titkos bunkereikben a világ jövőjét. Az elmúlt évszázadban minden gyerek járt óvodába. Halvány emléke mindannyinknak van az ott eltöltött évekről, s olykor megdöbbenve ismerjük fel egy-egy közéleti személyiségben egy egykori pöttöm Győzőt, aki még ballagás előtt is bepisilt. Ettől lesz húsba-vágó Kovalik játéka. Emberpalántákról szól, akik azt hiszik, hogy tudják mi a szerelem, a hatalom, hogy értenek valamit a nagyok világából. S ezek a frusztrált, agresszív, szövetkező, majd egymást eláruló kis lények néhány év múlva országok sorsa felett rendelkezhetnek.
Sebastian Songin és Valer Sabadus
Az előadás nem a nyitánnyal indul, hanem a nézőtéren két szimpatikus fiatal – Poppea és Ottone – énekel egy szerelmi kettőst, majd együtt felszaladnak a színpadra, „elmesélni egykori élményeiket”. (Ők még nem tudják, csak a történelem ismerői, hogy történetük végét nem komponálta meg Händel, hiszen Ottonét végülis kivégezteti Néró, Poppeát pedig maga mellé emeli a trónra.) Lukas Noll remek teret tervezett, melyet szép kékre festettek, hogy a gyerekek még jobban érezzék magukat benne. Öröm látni, Németországban milyen gazdagon felszerelt egy óvoda. Itt aztán mindig találnak valami elfoglaltságot a nebulók. Tulajdonképpen rejtély, hogyan árad Kovalik Balázs agyából megállíthatatlanul az a mennyiségű játékötlet, mellyel állandóan ellátja a „kicsiket”. Reggel Agrippinát hozzák legkorábban az oviba. Ő a főszarkeverő, a duci kislány, aki királynő szeretne lenne, és akit rettentően irritál a gazdag szülők rózsaszínbe öltöztetett elkényeztetett kislánya, Poppea. Minden eszközt bevet, hogy maga mellé állítsa Pallantét és Narcisót, hogy segítsenek kissé ügyefogyott védencének, Nérónak. A csoport legközkedveltebb tagja a nagymaci Claudio, akinek ma ráadásul szülinapja is van. Néróval szemben áll egy másik kisfiú, a szemüveges, gátlásos, jólelkű Ottone, Poppea védence. Hogy mi sül ki a Kék csoportosok napjából? Nagy veszekedés és tortadobálás. Szerencsre Tante Sigrid időben érkezik, és még mielőtt igazán baj lenne, egy alapos monológ utáni barátság-játékkal helyreállítja a rendet. De mi lesz, ha a gyerekek felnőnek, és nem nyílik az utolsó pillanatban az ajtó?
Terry Wey
A gießeni színház számára fontos volt a Händel bemutató, és négy főszerepre is vendégművészeket hívott. Az alig néhány státuszban lévő szólista között természetesen nincs kontratenor, a produkcióba pedig kettő is szerepelt. Az 1709-es velencei ősbemutatón Nérót szoprán, Narcissót pedig alt kasztrált énekelte, Ottonét alt énekesnő. Gießenben Nérót férfi szopránra, Ottónét kontratenorra, Narcissót mezzoszopránra bízták, ezzel is megerősítve a párhuzamot a két lány két védence között. A legnagyobb várakozás Valer Sabadus fellépését előzte meg. A fiatal művész nemrég végzett a Müncheni Zeneakadémián, ahol éppen a Hofstetter – Kovalik-féle Didone Addandonatában diplomázott. A produkcióval egy csapásra berobbant a német zenei köztudatban. Két év alatt a második portrélemeze jeleneik meg Hasse áriákkal, illetve angol dalokkal, s néhány hete a Didode világelső felvétele is napvilágot látott a Naxos-nál. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a nagyérdeműt elsősorban az ifjú hang-virtuóz izgatta. Vokálisan Sabadus igazolta is a várakozásokat: gyönyörű, minden regiszterben kiegyenlített hangjával elképesztő legatókat képes áténekelni. A szerepet viszont ezúttal nem sikerült olyan alaposan felépítenie, mint Münchenben, a záró áriájában nem tudta megmutatni, melyen rettentő lehet, ha Néró egyszer felnő. Terry Wey  aki a Weiner Sängernkaben neveltje, minden szempontból hátrányból indult Sabadussal szemben. Ottone nem mutatós szerep, mégis a kopaszodó fiú az elesettségnek és a gyermeki bánatnak olyan végtelen mélységét tárta fel, amivel csatát tudott nyerni. Agrippinaként Francesca Lombardi Mazzulli érezhetően élvezte, hogy kegyetlenkedhet. Ritka alkalom egy fiatal szoprán életében, amikor nem kell ártatlan szüzet játszani. Lombardi Mazzulli néhány félrecsúszott frázison kívül uralta a szólamát. A spanyol Naroa Intxausti – a társulat tagja – visszaadta a hitet abban, hogy kis színházakban lehet még olyan pályája elején járó művészeket találni, akik idővel nagy házakban is meg fogják állni a helyüket. Intxausti Poppeája ravaszul kétszínű, méltóan aljas vetélytársa Agrippinának. A főszereplők közül talán Hans Christoph Begemann Claudiója sikeredett a leginkább valósághűre. Hasonló kisfiúk minden szembejövő ovis csoportban megtalálhatók. Nem különösebben izgalmas hangjával azt mutatta meg, hogy basszusként is lehet kulturáltan énekelni, anélkül, hogy végigüvöltené a szerepét.
Naroa Intxausti és Hans Christoph Begemann
Ritkaság manapság az olyan produkció, ahol azt érzi az ember, hogy üvöltés és erőszak nélkül született. A gießeni Agrippina ilyen lett. Érződik rajta a másfél havi közös szeretet-teli alkotó- és csapatmunka. Utazó világsztárok nélküli együtt-muzsikálás és önfeledt játék. Öröm nézni. Csak ne függene végig a nézőtér feje fölött a felhő: Fel ne nőjenek ezek a kis szörnyetegek!
Fotó: Rolf K. Wegst

Előző cikkEz hülyeség!
Következő cikkTemplom kísértetekkel

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X