Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Ariadné Naxosz szigetén - a pesti előadástörténet

Ariadné Naxosz szigetén – a pesti előadástörténet

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az Ariadné Naxosz szigetén a világon mindenhol az egyik leggyakrabban játszott Richard Strauss opera. A listát valószínűleg A rózsalovag vezeti, után jön a Salome és az Elektra. Ez hazánkban sincs másképp, A tábornagyné és a júdeai hercegkisasszony története 250-250 előadás körül jár, az ógörög tragédiáé mindössze 50 körül. A többi Strauss opus alig ért meg négy-öt előadást a bemutatásuk idején. Az Ariadné Naxosz szigetén eddig két produkcióban szerepelt az Operaház műsorán. Először gróf Bánffy Miklós rendelte meg az újdonságot, de az I. világháború miatt végül csak 1919. április 19-én zajlott le a magyarországi bemutató, állítólag Reinitz Béla népbiztos szorgalmazására. Különös dátum ez! A háborúnak vége, de az ország éppen a Tanácsköztársaság „dicsőséges százharminchárom napját” nyögte. A színházak a „nép” kezébe kerültek, nemrég e blogon is olvasható volt egy korabeli cikk az első proletár-gyerekek számára rendezett operaelőadásról. Hogyan lehetett ekkor aktuális Strauss zeneműve, mely részben mitológiai, részben commedia del’arte alapokon nyugszik, tehát olyan pilléreken, melyhez a leendő célközönségnek igen kevés fogódzkodója akadt? Szintén kérdéses, hogy az egykori polgári-úri közönségnek mennyire volt kedve és módja ezekben az időkben modern operákkal barátkoznia.

Pedig az Operaház – melyet alapjaiban igen kevés bántódás ért a tanácsköztársaság napjaiban – mindent elkövetett a mű sikeréért. A fordítást Harsányi Zsoltra bízták, a jelmeztervek egyenesen Bécsből érkeztek, Oscar Kaufmann tollából. A rendezést a rutinos Zádor Dezső vállalta, aki a Zenetanárt is énekelte a premieren. Az előadást a színház főzeneigazgatója, a magyar zeneélet meghatározó alakja, Kerner István vezényelte. A szereposztást a világ bármelyik pontján megirigyelték volna: legnagyobb Strauss-énekesnőnk, Sebeők Sári énekelte Ariadnét, a fénykorában lévő Sándor Erzsi Zerbinettát, Marschalkó Rózsi a Komponistát és Környei Béla Bacchust, aki a bécsi bemutatón is közreműködött néhány évvel korábban. A második előadáson Záborszkyné vette át a címszerepet a beteget jelentő Sebeők Sáritól. Boldog korszak, amikor a bemutató napján és másnap nem kevesebb, mint tizenkilenc valódi zenekritikus által írt visszajelzés jelent meg a napilapokban! Az előadással mindenki maradéktalanul elégedett volt, a darabra az általános rácsodálkozás a legjellemzőbb. Papp Viktor például ezt írta a Népszavában: „…a nagy mester most is rendkívülit alkotott. Eddig álmélkodtatott, hangkhaoszokkal szédített, bűvészi szemfényvesztéssel csodálkoztatott, és inkább az eszével, mint a szívével muzsikált. Most lirizál. Nemesen, őszintén és melegen. Nem csűri és csavarja a végletekig a melódiákat, hanem tucatjával kergeti őket egymásután. Igaz, hogy a Strauss melódiái most sem mindig választékosak, de ahogy a kottákkal alátámasztja, ahogy alájuk önti a zenekart: csodálatos.” Két évnyi szünet után, 1921 novemberében vették elő újra az Ariadnét, változatlan szereposztással, de akkoris csak három előadásra futotta a közönség érdeklődéséből. Végül 1922 júniusában illusztris bécsi vendégek mutatkoztak be – Maria Jeritza (Ariadné), Lotte Schöne (Zerbinetta), Alfred Piccaver (Bacchus) és Franz Schalk (karmester) – egyetlen előadás erejéig. A siker hatalmas, a mű negyvenöt évre eltűnik a pesti színpadról.

Jelenet az 1967-es felújításból
Az Operaház az 1960-as – 70-es években elképesztően széles repertoárral büszkélkedhetett. Monterverditől a legmodernebb szerzőkig minden korszak bőséggel képviseltetve volt. Valószínűleg elsősorban a még Bécsben is elismert Strauss-interpretátor, Ferencsik János jutalomjátékául újították fel 1967 októberében az Ariadnét. Romhányi József készített új fordítást az operához. A rendezés, díszlet- és jelmeztervezés egyaránt Makai Péter kezében volt. Makai méltatlanul elfeledett egyénisége színháztörténetünknek. Talán az érdekérvényesítő képesség hiányzott belőle két olyan egyéniséggel szemben, mint Mikó András és Békés András. Mostani szemmel produkciói ízlésesek és szellemesek lehettek, kár, hogy alig pár darabban mutathatta meg összművészeti tudását. Ferencsik János mellett a második szereposztást Lukács Ervin vezényelte. A szereposztás erőssége elsősorban a női együttes lehetett: Déry Gabriella és Moldován Stefánia (Ariadné), Ágai Karola és Erdész Zsuzsa (Zerbinetta) valamint Házy Erzsébet és Szőnyi Olga (Komponista). A férfiakat Tarnay Gyula és Szigeti László (Bacchus), Palócz László és Sebestyén Sándor (Zenetanár), Bende Zsolt és Turpinszky Béla (Harlekin) képviselték. Valódi kritikákat ebből az időszakból nem igen találni, a beszámolók inkább csak a látottakat rögzítik. Kivételt képez Fábián Imre elemzése a Film Színház Muzsikában. „Makai Péter, a darab rendezője a jelek szerint kísérletet sem tett arra, hogy megközelítse az opera gondolati mélységeit.” – fogalmazza meg markáns véleményét, majd egy Hofmannstahl gondolatot idéz, mely többet mond el a műről, mint bármi, amit hazánkban eddig papírra vetettek róla. „Kitartani az elveszett mellett, egészen halálig – vagy élni, továbbélni, továbbhaladni, változni, feladni a lélek egységét, s mégis megtartani a változásban is; megmaradni embernek, s nem emlékezet nélküli állattá válni, ez a történet lényege. A változás az alkotó természet igazi misztériuma, a kitartás: megmerevedés és halál. És mégis, a kitartáshoz, az el nem feledéshez, a hűséghez kapcsolódik minden emberi méltóság. Ez létünk legmélyebb ellentmondása. Így áll itt újra Ariadné Zerbinetta ellenében, ahogyan egyszer már Elektra állt Chrysothemis ellenében. Elektra számára nem maradt más, mint a halál. Ariadné is a halálba akar menni, de ekkor „elsüllyed hajója, s eljut új tengerekre.” Ez a változás, a csodák csodája, a szerelem legigazibb titka.”
A legenda szerint az egyik Ariadnét megtekintette a Pesten időző Elisabeth Schwarzkopf is, akit annyira ámulatban ejtett a technikai problémákat nem ismerő Ágai Karola, hogy segített neki nyugati karrierje beindításában is. Az utolsó előadás 1969. április 24-én volt, ekkor szólalt meg az Ariadné Naxosz szigetén huszonhatodszor az Operaház színpadán.  Az 1990-es évek elején Kerényi Miklós Gábor is megrendezte a darabot a Városháza dísztermében, a Budapesti Kamaraopera égisze alatt. A főszerepeket Misura Zsuzsa, Pánti Anna és Bándi János énekelték. Hogyha azt szeretnénk megtudni, van-e összekötő kapocs a Richard Strauss remekmű honi előadásaiban, a válasz: igen. Ha valaki lepillant a zenekari árokba, ma is ugyanazokat a kottákat látja, amiből 1919 óta játszanak. Bánffy Miklós egykori befektetése ezek szerint nem volt rossz üzlet.
Fotók: Operaház Archívum

Előző cikkKlemperer Pesten mesélt
Következő cikkSenza padre

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X