Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Klemperer Pesten mesélt

Klemperer Pesten mesélt

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Ma van Otto Klemperer születésének a megdöbbentően sokadik – száz-huszonnyolcadik – évfordulója. Nyáron lesz negyven éve, hogy matuzsálemi korban, nyolcvannyolc éves korában feladta teste a több évtizedes küzdelmet a betegségekkel. Sorsüldözött ember volt Otto Klemperer, a zseni, a bolygó zsidó. Az akkor éppen Németországhoz tartozó ma lengyel Boroszlóban született, Zürichben halt meg, noha valódi köze egyik országhoz sem volt. Nem tudom, volt-e egyáltalán hazája, állampolgárságát sűrűn cserélte. Mint köztudott, Németországon, Amerikán és Nagy Britannián kívül huzamosabb időt, mintegy három évet töltött Budapesten is. A kritikusok, akik akkoriban még majdnem szabadon írhattak, hol csodálták, hol átkozták. Azt, hogy 1947 és 50 között aranykor köszöntött a pesti zenei életre csak évekkel a távozása után állapították meg. A háború után is izgalmasabb volt a provinciának a gumicsizmában vezénylő óriás, mint a zseni jelenlétének rögzítése. Az egykori Magyar Rádió felvette a karmester előadásainak egy részét, csodák csodája, ezek meg is maradtak és a 80-as évek elején kiadásra is kerültek. Néhány pesti előadás-felvétele Lotte Klempererhez került, aki egy német gyűjtőnek ajándékozta azokat. Az úr maga adta ki a felvételeket, így további négy teljes pesti előadás – Cosi fan tutte, Hoffmann meséi, Lohengrin és A nürnbergi mesterdalnokok – vált közkincsé.

Vállalt elfogultság miatt először a Hoffmann meséinek estem neki. Offenbach művét az egyik legnagyobb operának tartom, a maga teljes kuszaságával, ősállapotának kideríthetetlenségével együtt. Ahogy Hoffmann azt énekli Stelláról, hogy három nő egyben, úgy maga a darab is legalább három vagy négy opera egyben. Jó oka lehetett Tóth Aladárnak, hogy műsoron tartsa a művet, s a repertoárból szabadon válogató Klemperernek, hogy többször elvezényelje azt. A karmester nyúlfarknyi memoárkötetében Tóthról, mint élete legjobb igazgatójáról emlékezik meg. Nyilvánvaló, hogy Pesten olyan lehetőségeket kapott az idős és beteg karmester, amit sehol. Szimfonikus zenekarok, két színház, korlátlan próbalehetőség, nagyszerű muzsikusok és énekesek. Ennek ellenére szinte megmagyarázhatatlan tény, miért is választotta a közel hatvan éves Klemperer a náciktól sanyargatott majd szovjetek által megszállt kis Közép-európai országot munkahelyéül. Talán mentora, Gustav Mahler iránti nosztalgiából? Elég valószínűtlen, hogy Mahler túl sok kellemes emléket őrzött volna rólunk. Talán hiányzott neki Európa, melyet 1933-ban volt kénytelen elhagyni és városunk megfelelő kiindulópontnak tűnt számára. Az idő őt igazolta, az ötvenes évektől bontakozott ki karrierjének majd húsz éves második szakasza, melyben egyre fogyó vetélytársainak is köszönhetően végül a legnagyobbak közé emelkedett.

Pesti felvételei lemezgyűjtők kedvelt kincsei, pályájának olyan szakaszáról adnak képet, melyről más lenyomat nem maradt fent. Vannak darabok – köztük a Hoffmann meséi is – melyek klempereri interpretációjáról ez az egyetlen lenyomat. Offenbach művei, Goldmark, Halévy, Meyerbeer és mások operáival együtt 1939-ben „végleg” eltűntek az Operaház színpadáról. Nyilván több mint gesztusértékű tett, hogy a háború után szinte azonnal elővették a Sába királynőjét és a Hoffmann meséit visszaemelve őket jogos helyükre. Jó oka lehetett tehát Klemperernek, hogy kezébe vegye a Hoffmann előadásokat. Egészen különös évek lehettek ezek. 1949-ben már leereszkedett a vasfüggöny, az Operaház mégis részben védett terepnek számított. A háború sebei lassan varosodni kezdtek. Együtt éltek a csalódott horthysták, a visszatért zsidók és az égőszemű kommunisták. Egy házban éltek, közös múzsát szolgáltak. Megdöbbentő módon mindez szinte tapintható a Hoffmann felvételen több mint fél évszázad távlatából. Ugyanígy azt is érezni lehet, mennyire együtt lélegzett még az előadással a hasonlóan vegyes összetételű közönség. Mintha szertartáson vennének részt, egyszeri és megismételhetetlen előadásnak lennének a részesei. A csodát egy majd kétméteres óriás tartja a kezében. A szikár keménység, a komponisták márványszobrának feltétlen szolgálata, mely későbbi felvételeit meghatározza itt is érezhető. Offenbach operája azonban jóval több játékteret enged, mint Mozart, Beethoven vagy Brahms szimfóniái. Klemperer végig kezében tartja az előadást, híresen gyors tempóival időnként nem tudnak megbirkózni énekeseink, de az élő előadás sodrása ezt is feledteti. A háború utáni évekből igen kevés felvételt ismerünk, ezért különösen fontos a dokumentum. Fehér Pál már a berlini Kroll Operában is dolgozott Klempererrel, s Pesten is az egyik kedvenc énekese volt. Nem véletlenül: gyönyörű jellegzetes lírai tenorjával eszményi megtestesítője a szerelmes költőnek. Sándor Judit (Miklós), Orosz Júlia (Antónia) és Szilvássy Margit (Giulietta) Európa bármelyik színházában megállták volna ekkor a helyüket. Jámbor László éppoly megbízható, mint hosszú pályafutása alatt mindig. Fekete Pál már életében is legenda volt, s valóban párját-ritkító karaktertenor lehetett, aki minden megszólalásának értelmet és színt ad. Kisebb szerepekben olyan mára elfeledett művészek szólalnak meg, mint Mindszenthy Ödön, Galsay Ervin, Koszó István vagy Szomolányi János. A legendás aranykorok világából ránk maradt pár felvétel. Szerezzük meg őket, hallgassuk – és csodálkozzunk rá: nagyanyáink meséje ma is élő valóság lehet!

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X